A szülőkről egyszer le kell válni…

Miért marad otthon valaki?
Vannak olyan érzelmi helyzetek, mikor a „gyerek”, akárhány éves is, azt érzi, még nem hagyhatja el a szülői házat. Pszichológiailag az ilyen családi helyzetek érzelmileg megterhelők, mert a szülő tudattalanul is ragaszkodik a szülői státushoz, s maga mellett tartaná akár a felnőtt gyerekét, aki ezt a nyomást érzi és „szót fogad”, tehát nem válik le, nem indul a maga életét élni. Ezek a manőverek nem tudatosak, tehát nem arról szólnak, hogy bárki szántszándékkal így akarná alakítani a kapcsolatot. A szülő tudattalan motivációja a magány elkerülése, a „gyereké” pedig a megfelelés, a jó gyerek státus megtartása.

A megoldás fájdalmas lehet, és éppen ezért a családban hosszú ideig kerüli is mindenki, hogy megbeszéljék: változtatni kell. Ez tabutéma lesz, senki nem feszegeti. A lélektani gyerekstátus alapvetően inkább teher, mintsem öröm, ugyanakkor azzal a veszéllyel is fenyeget, hogy a felnőtt életvitel és az önálló partnerkapcsolat látja a kárát.

Pszichoterápiás folyamatokban gyakran előkerülő téma ilyenkor a bűntudat, mert szülőjét szerető emberként valóban senki nem akar bánatot okozni, ugyanakkor sokan észrevétlenül megszokják a gyerekpozíciót a reggeli kávét az ágyba, a felnőtt felelősség apró hárításait stb.

A mama kedvence
Ha egy társaságban azt halljuk, hogy egy 35 éves férfi még az anyjával él, általában mindenki úgy érzi, hogy a mama kedvencéről van szó, aki a nők helyett az anyját választja, és esze ágában sincs feladni ezt a kellemes pozíciót.

Ugyanez nő estében már kicsit bonyolultabb véleményeket ébreszt, nem feltételezzük, hogy az illető ne akarna a saját lábára állni, inkább kitalálunk érzelmi magyarázatokat, hogy milyen nehéz neki, nincsenek lehetőségei stb. Ez a nemi megkülönböztetés is mutatja, hogy hajlamosak vagyunk a férfiaktól hamarabb elvárni, hogy jó elszakadási sebességgel váljanak le a gyerekkorukról és a szüleikről, ellenkező esetben gyávának vagy bizonytalannak tartjuk őket. Miközben egyik esetben sem biztos, hogy nem próbálkoztak, csak néha nem egyszerűek ezek a folyamatok.

Amikor a szülő nem engedi leválni a „gyereket”.
A családi szerkezet megváltozása általában mindegyik oldalon szorongással jár. A szülők életében ebben a szakaszban gyászfolyamat indul, mert a gyereket el kell engedni és búcsút venni a napi szülői teendőktől.  A gyereknek pedig bátorságot kell gyűjtenie az önállósághoz, és a saját lábára kell állnia.

Ha a szülő bizonytalan és ezt a gyászfolyamatot képtelen lefuttatni, akkor a gyerekét tudattalanul is magához köti, kisgyerek pozícióban tartja, kiszolgálja, hálás neki az érzelmeiért és a jelenlétéért.  A fiatal felnőtté vált gyerek pedig érzelmileg nyomasztó szituációban találja magát, mert az elhagyási kísérletüket nem fogadták el, és gyakran a külső körülmények is alátámasztják ezt – nincs pénz albérletre, lakásra stb. –, tehát racionálisan is indokolható a helyzet.

Hogyan lehet ezt a dilemmát úgy megoldani, hogy ne sérüljön senki, és a szülők engedjék  a gyereküket a saját útjára lépni? Sok esetben ez hosszú és kitartó munkát igényel, és nem ritkák a mosolyszünettel tarkított veszekedéses állapotok sem. Ez alapjában véve érthető, hiszen mindenkinek meg kell vívnia a saját belső harcát is, tehát senkinek nem könnyű.
Az „értsetek meg engem is” beszélgetések azért futnak mellékvágányra, mert a családban minden tag arra vágyik, hogy az ő szempontjait fogadják el. A legnehezebbek azok a szituációk, ahol a praktikus szempontok olyan erősek, hogy nem lehet velük szembeszállni. Hiába érvel egy gyerek azzal, hogy a szülei segítségével képes lenne külön költözni, ha a szülők erre nem hajlandók, illetve lelkileg ellenállnak.

Amikor látszólag megvan a függetlenség…
Nagyon nehéz különválasztani a ténylegesen megoldhatatlan helyzetet a hárított szituációktól. A megoldás csak következetes meggyőzés és folyamatos kommunikáció eredményeképpen születhet meg. De gyakran érzelmi szálak maradnak elvarratlanul és konfliktusok feldolgozatlanul, amelyek komoly sérülést okozhatnak, és valóban egy életre meghatározhatják a további kapcsolati minőséget.

Bonyolultabb helyzet, amikor a gyerek külön él, látszólag már felnőtt státusban van, ugyanakkor érzelmileg még nem történt meg a leválása. Ilyenkor a családtagok kölcsönösen tudattalan játszmát futtatnak, melynek legfőbb lényege a megszokott családszerkezet megtartása és működtetése. A szülő ugyanúgy kommunikál, mint kisgyerekkorban tette, beavatkozik, ha szükségét látja, véleményez és kritizál, és megnyilvánulásaiban nyoma sincs a felnőttség elismerésének. Az ilyen érzelmi viszonyok kritikusak lehetnek a fiatal felnőtt magánéletét tekintve, előfordulhat, hogy emiatt csak időleges kapcsolatai alakulnak, hosszú párkapcsolatot nem vagy nehezen alakít ki.

A szülőkkel fennálló érzelmi kötődések néha olyan szoros egybefonódást jelentenek, amelybe egy partner már nem fér bele. Előfordul, hogy a szülők általában és elméletileg megengedők lennének, de valójában olyannyira kritikusak, hogy a gyermekük egyetlen potenciális partnere sem megfelelő a számukra. Mindenkiről elhangzanak kedves stílusú, de valójában negatív mondatok, így egy idő után a gyereknek már senkit nincs kedve bemutatni.

Mi történik ilyenkor a szülő-gyerek kapcsolatban?
A család tudattalan rendszere olykor annyira erőssé válik, hogy nem engedi meg a kiugrást, illetve ijesztő szorongásokkal fenyeget. A gyerek pedig tudattalanul engedelmeskedik és anélkül, hogy tudna róla, beáldoz a saját életéből jó néhány évet. Ezekben a családokban az együttélés csak látszólag konfliktusmentes, valójában a felszín alatt nagyon mély érzelmek és elvárások húzódnak, sokszor valódi elfogadás és tolerancia nélkül. Ha valakinek étkezési zavara van, abban nem ritkán a szülőkkel való tudattalan érzelmi kapcsolat konzerválódik, és a kilókkal és az étellel való harc elfedi a leválási konfliktust. Aki a súlyával kínlódik, gyakran ragad a kisgyermek státusban, hiszen könnyű belátni, a korai életévek meghatározóak a női identitás, érettség és önbizalom tekintetében.

Optimális esetben a kora gyerekkori érzelmek megmaradnak a szülők irányában és meghatározzák a felnőtt életet is, de nem kizárólagosan. Az olyan családokban, ahol a leválás természetes módon megy végbe, ez inkább pozitív folyamat. A szülők elfogadják, hogy gyermekük már nem az ő szoros kötelékükben van, ő pedig, a saját lábára úgy áll, hogy közben a támogatásukat élvezi. Ez lenne az idilli helyzet, a hétköznapokban azonban gyakran nem így alakul. Ez természetesen nem jelenti azt, hogy ne fordulhatna elő bármelyik családban, hogy átmenetileg nagyon egymásra szorulnak, és valóban állandó jelenlétet igényelnek, de mindig érdemes elgondolkodni az előzményeken.

Tari Annamária

További érdekes cikkeket a Diéta&Fitnesz februári számában talál.