Kómában a magyar tenisz

Ez akkor is így van, ha rövid időre volt egy Noszály Sándor, aztán Sávolt Attila aki elég gyorsan lelépett a színtérről. A lányok között fel-feltűnik egy-egy reménysugár (Czink Melinda, Szávay Ági), hogy aztán ha lassan is, de kihunyjon.

A minapi rotterdami nemzetközi teniszversenyen egy újabb ifjú titán tűnt fel, a mindössze 17 éves bolgár Dimitrov, aki a második fordulóban majdnem kiejtette a világelső Rafael Nadalt. Miközben tőlünk – példának okáért – délre és keletre, netán délkeletre ontják a klasszis versenyzőket, a magyar tenisz lassan három évtizede mély, szinte kómás álmát alussza: Taróczy Balázs és Temesvári Andrea óta lényegében nincs magyar tenisz.

A nihil okait boncolgatva régebben arra hivatkoztunk, hogy nincs elég pálya, főként fedett létesítmény. Ma már erre nem lehet hivatkozni, a pályák – leginkább a bérlők jóvoltából – zsúfoltak. A tehetősebb amatőrök teljesen megtöltik a sátortetős pályákat.

Akkor hát mi a baj? Nincs elég tehetséges gyerek?

Szerintem a magyar teniszben a természetes kiválasztás egyenlő a nullával, mivel nem az igazán labdaügyes gyerekek ragadnak ütőt, hanem a gazdag szülők csemetéi. A tenisz ugyanis nagyon drága sport, egy-egy gyerek képzése – a felszerelést nem is számítva – havonta legalább 30-40 ezer forintba kerül. Ugyanakkor a tenisz, bármilyen furcsán hangzik is, kifejezetten jól tanulható sport, egy bizonyos szintre nem annyira őrdöngős dolog eljutni. Attól felfelé azonban már igazi rátermettség, talentum szükségeltetik.

S ebből van nálunk hiány. Több mint másfél évtizeden át testközelből láthattam, hogy kik képezték a magyar tenisz jövőjét, s mivé lettek ezek a fiatalok. Nagy, szürke masszává. Megtanultak megbízhatóan adogatni, a labdát a pályán benntartani. S ezzel véget is ért a tudományuk.

Van-e kiút? Egyelőre nem látni, mert minden úgy működik, mint a nyolcvanas-kilencvenes években.

Apropó, a magyar férfi csapat hamarosan a bolgárokkal csap össze a Davis Kupában. Tudják, ahol az a Dimitrov gyerek játszik...