A Honda Jazz muzsikája

Bár külsőre jóval markánsabb elődjénél, már első ránézésre is látszik, hogy Jazz-el van dolgunk.  A méretek nem sokat változtak: néhány centivel hosszabb, de gyakorlatilag ugyanakkora: nagy, különösen belülről. Hihetetlen, de kategóriákkal feljebb is van olyan modell, amelyikben kevesebb a hely. A vezetőülésben jól érezzük magunkat, igényesek az anyagok, kellemes tapintású a kormány s a műszerek-kapcsolók is szemre-kézre esnek.  Hátul el lehet férni, az ajtók pedig majdnem derékszögben nyílnak.

A variálhatóságról csak annyit: nem lett rosszabb, mint az elődben, aminél nagyobb dicséret nem jut az eszembe: a hátsó ülések egy mozdulattal a padlóba süllyeszthetők – köszönhetően a benzintank szokatlan elhelyezésének.

Indításkor örömmel konstatáltam, hogy a Honda benzinmotorjai még mindig nagyon halkak. A Jazz egyébként kétféle motorral kapható: az 1.2-es 90 lovas, az 1.4-es pedig 100, ami nem tűnik nagy különbségnek, mégis lérezhető. A nagyobbikkal érdemes a kocsit megvenni, ezzel bátrabbak lehetünk a városban és az autópályán is normálisan közlekedhetünk vele. Nagyjából egy literrel eszik többet ez a motor, mint a kisebb: így 7 liter alatt jártunk vele, ami azért kiemelkedően nem jó eredmény.

A fékek rendben vannak, bár szokni kell őket, a váltó pedig igazi japán szerkezet: precíz, mint egy svájci… izé, japán óra. Viszont a futómű hangolása kicsit keményre sikeredett, különösen a télvégi kátyús időszakokban kell vigyázni, nehogy kiessen a fogtömésünk.

S akkor jöjjön a legnagyobb negatívum: a tesztautót rózsaszínre festették – az pedig hogy emiatt többen megbámultak, néhányan pedig lelkesen integetettek, nem vigasztalt. Hogy ez mit jelent? Azt, hogy a Jazz nagyon jó kis autó. Kategóriájában az egyik legdrágább, de gazdagon felszerelt és sok mindenre alkalmas. Az utód sikere tán túltehet még az elődén is.

Kattintson bármelyik képre és megnyílik a képgalériánk!