Megbecsüljük-e az időseket?

Megszületett a válasz: a háztartások 60,7 százaléka nyújt valamilyen segítséget közvetlen hozzátartozójának – ez derül ki Spéder Zsolt, a Népességtudományi Kutatóintézet igazgatója kutatásából. Mondhatnánk, milyen nagyszerű, hogy tíz emberből hat képes segítséget nyújtani valamilyen formában, a maradék négy pedig semmilyen támogatásra nem szorul. Nem ilyen egyszerű a helyzet.

Az ember azt feltételezné, az alacsonyabb jövedelműek több támogatást kapnak. De a felmérés azt mutatja, hogy a támogatottak jövedelmi helyzete nem játszik szerepet. A rosszabb helyzetben élők se több pénzbeli segítséget, se több ajándékot nem kapnak, mint jó körülmények között élő társaik. Az, hogy városban vagy falun élőkről van szó, segítségnyújtás szempontjából megint nem döntő tényező.

Meglepő, de a legtöbb támogatást a 18–29 és a 30–39 évesek kapják – a továbbtanulás, az anyagi önállósodás és a családalapítás idején. És minél több a gyerek, annál nagyobb arányban vannak jelen a nagyszülők, anyagilag is. Viszont a fiatalok 42 százaléka semmilyen segítséget nem kap szüleitől, nagyszüleitől.

Érdekes a „viszontsegítség”: az, amit a fiatalabb generációk visszaadnak az idősebbeknek. A fiatalok a ház körüli teendőkben és a mindennapi élet megkönnyítésében aktív szerepet vállalnak. Sok idős embernek már az is nagy segítség, ha meglátogatják őket, lenyírják a füvet a kertben vagy elmennek helyettük bevásárolni a boltba.

Azt gondolnánk, hogy a munka nélküli hozzátartozó, miután több a szabadideje, aktívan részt vesz a ház körüli teendőkben, és jobban tud segíteni az idősebbeknek. Spéder Zsolt kutatásából ennek épp az ellenkezője derül ki: akiknek van állásuk, azok közül jóval többen segítenek szeretteiknek a kétkezi munkákban! Eszerint sokan vannak azok, akik az indokoltnál is jobban megterhelik környezetüket, amikor kicsúszik a lábuk alól a talaj. Talán azért, mert aki elvesztette az állását, fölöslegesnek és értéktelenebbnek érzi magát.

Sokáig beszéltek „szendvicsgenerációról”. Azt a nehéz sorsú, 45–55 év közötti csoportot jelölték ezzel a kifejezéssel, amelyik abba a helyzetbe kerül, hogy a gyerekeit még, a szüleit pedig már támogatnia kell. Érdekes, de a vizsgálat szerint a társadalom alig négy százaléka tartozik ide. De ez még nem lefutott ügy. Az időskor kitolódásával a jövőben megváltozhat az ötvenes éveikben járók kettős felelőssége.

Egy újabb kutatásnak kell feltárnia, vajon a hetvenes-nyolcvanas évek városi beköltözési hulláma és a szociálpolitikai kedvezmények következtében az önálló otthonalapítás mennyiben gátolja ma a segítségnyújtást. Hogy tudja segíteni Borsod vagy Zala falujában élő szüleit az, aki a nagyvárosban él? Normális volt-e a fiatalok elköltözésre törekvése? Ma üresen állnak az akkoriban több generáció számára, hitelekből épített családi házak.

Kérdések, amelyekre nem lehet egyetlen mondatban válaszolni.