Nem akaródzik elmenni otthonról

Régebben még ritka jelenségnek számított, ha egy fiú vagy egy lány a harminchoz közeledve is együtt lakott a szüleivel a maga gyerekszobájában. Manapság már ezen sem csodálkozunk; a szülői ház védelme, kényelme olyan csábító vonzerő, amitől nehéz elszakadni. Hát még akkor, ha maga a szülő sem akarja ezt!

Sz. Andi példája az apa-lány kapcsolat nem mindennapi esete, amiről legendákat mesélnek az őket ismerők. Az apa csinos, férfias külsejű, határozott, ugyanakkor megértő és gyengéd a feleségéhez és az egy szem lányához. A munkahelyén megbecsült, jól fizető állásban van, okos, kedélyes, szolgálatkész – egyszóval ideális férfi. Andi életében a főhelyen áll; csoda-e, ha minden körülötte forgó és neki udvarló fiút hozzá mér? Akik persze – alulról sem érintve a lécet – sorra kiesnek a rostán. Így Andi egyedül marad az ideállal, amit apja testesít meg. Hiába csinos is, okos is, úgy tetszik, egyelőre teljesen kielégíti a munkája, a tanári állás az általános iskolában. Pedig már túl van a harmincötön, és a lelke mélyén vágyna férjre is, gyerekre is – de hát mit tegyen, ha csupa olyan fiatalembert lát maga körül, aki a poros nyomába sem léphet az apjának?

– Jó lesz nekünk így együtt, igaz, kisfiam? – kérdezte sokszor M. Bandit az anyja. És a „kisfiú” erre rábólintott még akkor is, mikor már túl volt a negyvenen. Igaz, soha nem volt benne valami nagy akarat az önálló életre, de ami mégis csírázott benne, azt az anyja elfojtotta. Amikor harminckét évesen – az ismerősök nagy meglepetésére – végre kapcsolatot kezdeményezett egy lánynyal, az anyja résen volt: addig kritizálta hol burkoltan, hol meg nyíltan a menyasszonyjelöltet, míg az megelégelte az egészet, és szakított Bandival. A férfi bánatában búskomor lett, és a végén elérte a depresszió.

Ekkor az anyjában föltámadt az anyatigris: fogta a fiát, és időt, pénzt, fáradságot nem kímélve addig járta vele az orvosokat, amíg azok leszázalékolták. Amivel a lehető legrosszabbat tette, mert Bandi negyvenöt évesen így végleg kikerült a munkahelyi közösségből (az asztalosműhelyből, ahol szakmunkásként dolgozott), végleg otthon ülő és magába forduló lett. Közben meghalt az apja, ami persze csak tovább növelte az egymásrautaltságot anya és fia között.

Most így él, szoros szimbiózisban az anyjával, megbékélve a sorsával. De néha azért elfogja a nyugtalanító gondolat: mi lesz vele, ha egyszer meghal az anyja?

A szakemberek szerint a szülői ház nyújtotta kényelmen és biztonságon túl a szülők gyermekük önállósodását akadályozó magatartása is oka a hosszúra nyúló együttélésnek. Persze nem könnyű a szülőknek sem a leválás, az elválás, az úgynevezett „üresfészek-szindróma” átélése, mégis ebben (is) segíteniük kell a gyermeküket. Egyrészt tudatosítani benne azt, hogy ők mindig biztos pontot jelentenek számára, másrészt viszont erősíteni abban, hogy érdemes egyedül is kipróbálnia magát. Mert azzal, ha idejében megtanulja az önállóságot, egy gazdag és teljes élet alapjait vetheti meg.