Boldó és Bencó 6.

Fáradt vagyok felkelni? Én? Amikor le sem fekszem, mert egész éjjel ülve hallgatom, ahogy Boldó fuldoklik, mert  hatalmas orrmandulája miatt nem kap levegőt? Időnként nem csak az orrán, hanem a száján sem. És egy olyan specialistától hallom az otromba rágalmakat, akit a szakma legnagyobbjának neveztek. Ha ő nem segít, akkor senki – szajkózták ismerőseink. Hamar ráébredtem, hogy ő azon „nagyságok” közé tartozik, aki 40 évvel ezelőtt lehet, hogy valóban a specialisták nemes táborába tartozott, de szakmai tudása megrekedt.

Boldó már négy hónapja küzdött az orrmandulájával. Addigra megjártunk egy kórházat, ahol többször kellett négy-öt órát várakozni, hogy végre sorra kerüljünk, noha mindig fix időpontra érkeztünk. Egy alig kétéves gyerekkel, én meg hathónaposan, Bencóval a pocakomban… Amikor egy, a kórházban elhunyt beteget percekig ráncigált a betegszállító előttünk a szűk folyosón, betelt a pohár. Így kerültünk a specialistához. Onnan tovább, egy másikhoz, aki letette a nagy esküt, hogy meggyógyítja Boldót, módszere abszolút eredményes. Nem kell kivenni a mandulát, kicsi még a gyerek. De Boldó állapota nem javult, éjjel-nappal porszívóztuk az orrát, noha alig jött belőle váladék. Rossz és kevésbé rossz napok váltották egymást. Boldó eljutott arra a szintre, hogy egyedül csöppintett az orrába, és utána magának porszívózott a porszívóhoz rögzített szerkezettel. Nem értette, hogy miért nem segítünk rajta. Akkor tanulta (volna) a beszédet, de alig lehetett érteni, hogy mit mond, az állandó orrhangja miatt. Enni nem tudott rendesen, mert az orrán nem kapott levegőt. Arca megduzzadt, nappal fáradt és nyűgös volt, mert alig aludt éjszakánként.

Akkor jutottunk el odáig, hogy mindegy, ki és hogyan, de valaki segítsen már a gyereken. Elérkeztünk egy alapítvány közkórházába, ahol megállapították, ki kell venni Boldó orrmanduláját.  A kórházban vele voltam két napon át. Ma már azt mondom, az élet legkegyetlenebb pillanata, amikor az ember a műtő előtt várakozik, és nem foghatja a gyereke kezét. Közben háromóránként taxival rohantam a cseperedő Bencéhez szoptatni. Ha nem tudtam menni, Laci hozta, és az autóban etettem meg. De úgy is volt, hogy a lefejt tejet „házhoz” szállította.
Ma már a múlté ez az időszak. De a porszívó életünk legfontosabb tartozéka lett, és nélküle egy lépést sem teszünk. Azóta sem.