Macskanyelv meg a többiek

Ha valaki fellapozza a csokoládé krónikáját, meglepve olvassa, hogy a maják és aztékok idején még egy mézszerűen sűrű, habos, csípős és kesernyés folyadékot illettek e névvel. Nehezére is esett a spanyol hódítóknak, hogy megkóstolják a hideg keveréket, melyet Mexikó őslakói az istenek italának neveztek, és aranykehelyből kortyoltak. Tudni vélték, hogy tollas kígyóistenüktől kapták ajándékba e remek hatású „varázsitalt”, melynek fogyasztása a férfiak kiváltsága volt. Az azték birodalmat leigázó Cortez magával vitte a kakaóital receptjét a spanyol királyi udvarba, ahol sokáig mély titokban tartották, hogy a nehezen emészthető keveréket némi cukorral és vaníliával kell feljavítani, hogy élvezhető legyen.

Európában egy frigy terjesztette el az Újvilágból származó találmányt az 1600-as években: a spanyol király leánya osztotta meg a csokis ital elkészítésének módját a francia udvarral. Angliában nemcsak kávé-, de csokoládéházakban múlatták az időt a befolyásos férfiak, és akadt brit orvos, aki gyógyszer gyanánt árulta a tejjel kevert kakaót. Mégis 1828-ig kellett várni, mire a holland C. J. Houten rájött: kellemesebb a gyomornak, ha a felesleges zsiradékot sajtológéppel kinyeri a kakaóbabból. Kiderült, hogy az édesség szilárd formában is remek, így felvirradt a csokoládégyártás hajnala.

A neves gyárak máig titokban tartják a saját receptjüket. Az angol Cadbury cég például esküszik rá, az ő múzeumukban élvezhető egyedül az ősi azték uralkodók gyógyitala, melyet szerecsendióval, fahéjjal, mézzel, vaníliával és chilivel ízesítettek.

Hiába, hogy a külhoni édességek elárasztják az üzleteket, a retrohullám, no meg a mai felnőttek nosztalgiája divatba hozta a hazai márkákat. Pedig hol van már a kiegyezés utáni év, mikor Stühmer Frigyes létrehozta a csokoládégyárát, majd 1883-ban nekibuzdult, és áttért a gőzüzemű termelésre… Utódja a fia, Géza volt, aki zseniálisan ráérzett, hogy a táblás ínyencségé a jövő; az ő idejében már ötemeletessé terebélyesedett a gyár.

Aztán jöttek sorra a legendás magyar édességek… Kezdjük mindjárt a macskanyelvvel és a konyakmeggyel, amiket Gerbeaud Emil honosított meg nálunk. A szerencsi gyárban – ahol a saját tehenészetükben fejt tejet keverték a táblákba – az 1920-as évek végétől vetették be a jellegzetes csokipapírt, amin egy tehén mellképe látható. Az édességimádók aztán csak „bocicsokinak” nevezték kedvencüket, és ez a nyolcvanas évektől hivatalos márkanévvé vált. Tibi – aki nem csak a mama kedvence, ahogy a korabeli szlogen fogalmaz – 1942-ben indult országhódító útjára, s ma a Kiváló Magyar Élelmiszer védjegyet viseli. A Sport szelet a focimánia jegyében 1953-ban bűvölte el az édesszájúakat.

Igaz, hogy szorosabb rokonságot mutat a tejbevonóval, mégsem feledkezhetünk meg a Túri Rudiról, ami a prűd ötvenes években kezdte kissé botrányos karrierjét. Névadója ugyan az erzsébetvárosi tejüzem Rudolf nevű vezetője volt, ám a pöttyös csomagoláson látható copfos kislány és a rúd alak olyan botrányos asszociációkat keltett, hogy a korabeli reklámos elvtársak erkölcstelennek bélyegezték a terméket. Talán azért is aratott ekkora sikert…

A csokoládésztori legendás nevei ugyan jó időre feledésbe merültek, ám nem végleg. Egy egri vállalkozás például három éve megvásárolta a Stühmer márkanevet, újra felfedezte a hetvenes évek slágerét, a Korfut, majd jött a többi hajdani kedvenc, a marcipános Arany desszert meg a Százszorszép bonbon, aminek szép virágos dobozában – miután a csokit villámsebesen kiettük belőle – a nagyanyáink gyűszűt és cérnát tarthattak. A hajdani finomságokat tavaly óta az Eger melletti faluban, Novajon berendezett csokoládéüzemben gyártják. A szánkban szétomló bonbon íze ugyanolyan, mint hajdan, legfeljebb az ára lett „korszerűbb”. Talán ez az egyetlen dolog, ami beárnyékolja az édes időutazást...