Álomból ébredve

Maradjunk a 16 legrangosabb hokinemzet sorában legalább még egy évet, ha már feljutottunk. Vagy – ha lehet – kettőt, hármat, bármennyit… Az álomnak azóta vége lett, visszacsúsztunk az aspiránsok közé, akik a Divízió I-ben újra megpróbálják a feljutást, sokadmagukkal egyetemben.
Amiért ez a kaland a szolid bukás dacára is szívszorongató emlék marad, az nem más, mint a magyar szurkolók túlcsorduló szenvedélye. Zürichben derült ki, hogy legyen bármi is az eredmény, válogatottunkat néhány ezer fanatikus ifjú örökre a szívébe zárta. Hogy miért? Hát azért, mert azt látták, hogy a jégen Szélig Viktor, Szupert Levente és a többiek szívüket-lelküket kiteszik a sikerért. Ezért három-négyezer torokból szólt a Himnusz még akkor is, amikor a kanadaiak 0-9 arányban intéztek el bennünket.
A magyar jégkorong karrierje – ha lehet annak nevezni ezt a villanásnyi reflektorfényt – igazi népmesei történet. Volt egy generáció, amelynek játékosai a Divízió II-ben fényévnyire voltak az A csoporttól. Később viszont, a vállalkozások korában, immár sportvezetőként abba a helyzetbe kerültek, hogy megcsillant előttük az előrelépés lehetősége. Ehhez már csak egy újabb játékosgeneráció kellett, amely ráteszi a fiatalságát – és az életét, igaz, Ocskay Gábor? – az álmok megvalósítására. Összejött: Szapporóban megkaptuk a belépőt, Svájcban meg úgy kezdtük a szlovákok ellen a szereplésünket, hogy sokan már-már a középdöntőről álmodoztak. Úgy egyenesen, minden alsóházi rájátszás nélkül. Aztán kiderült, a kását nem eszik olyan forrón: a kezdeti lendület megtört, Ausztria, majd Dánia a helyünkre tett bennünket.
De a lelátó népe ezzel mit sem törődött! Ott voltunk, a legjobbak között. Kiestünk ugyan – de az biztos, hogy a következő fellépésünkre már nem kell hetven évet várni, mert nem csak ötven év múlva születnek meg azok, akik ezt kivívják…
Miközben kalandozó magyarjaink a Dánia–Magyarország – egyébként 5-1-es vereséggel végződő – összecsapás után könnyes szemmel énekeltek a lelátón, Telkiben megnyílt a Magyar Labdarúgó Szövetség sokcsillagos edzőközpontja. Ott voltak a VIP-páholyban a FIFA és az UEFA első emberei, világhírességek koccintottak a jövőnek szóló létesítményre, amely akár a magyar futball felemelkedésének mérföldköve is lehet. Röpködtek a milliárdok, lelkendeztek a honi sportvezérek – csak éppen a bázis körül nem voltak lovas bandériumok, és hiányoztak a zászlóerdők meg a különbuszok és különvonatok a hagymázas drukkerekkel… Ismert – talán túlságosan is ismert – arcok villantak a képernyőn, koccantak a pezsgőspoharak, a tévénézők közül néhányan otthon a térképet is elővették, hogy megkeressék rajta Telkit, talán egyszer arra jár majd a család…
Hja, ez egy másik sportág, ahol nem népmesei hősök szerepelnek a pályán, ellenben mesebeli összegek játsszák a főszerepet. Azért tegyük hozzá: mégis a „szegény rokonok” voltak ott a világbajnokságon, a legjobbak között.
A jégkorong-válogatottunk végül pont nélkül búcsúzott a világbajnokságtól, miután az utolsó meccsen 2-1 arányban kikaptak a németektől. A jövő? Alig egy év múlva újra a Divízió I: Szlovénia, Nagy-Britannia, Lengyelország, Horvátország és Dél-Korea társaságában küzdhetnek meg azért, hogy a Szlovákiában sorra kerülő A csoportos vb-n ismét az elitben legyenek. Addig is visszhangozzon a szurkolók bátorító kórusa!