Lapátolt siker

Igaz, a hat aranyérmet a lányaink szerezték, a férfiak – a sportág történetében szinte példa nélkül állóan – nem szereztek győzelmet. A legnagyobb kudarcot az olimpiai bajnok Vajda Attila szállította kedvenc távján, ezer méteren, melyen Pekingben aranyat nyert, ezúttal viszont csak a nyolcadik lett. Úgy látszik, kissé elhúzódott az olimpiai ünneplés…

A nők mezőnyében visszavonhatatlanul királynővé koronázták Kovács Katit! A versenyző sporttörténelmet írt: eddigi pályafutása során 27 világbajnoki címet szerzett, ami csak a német Birgit Fischernek sikerült. E rekordot állította most be a mi lányunk, akinek remélhetőleg lesz még lehetősége a holtverseny túlszárnyalására. (A német versenyzőnőnek nem, mert már visszavonult.) A „koronázási ceremóniát” sajnálatos módon beárnyékolta néhány rosszízű nyilatkozat. Az érdemekért máris folyik a harc. Csipes Ferenc, aki a sikeres lánykoszorút készítette fel a világbajnokságra, az értékelés során egy napilapban azt nyilatkozta: „Fábiánné szerintem korántsem ért annyit a szakmához, amennyire tisztelik.” Fábiánné Rozsnyói Katalin mesteredző asszony érdemeit nehéz lenne elvitatni, hiszen Kati néni Kovács 27 világbajnoki aranyából több mint húsznak volt „kovácsa”, Janics Natasa olimpiai aranyaiban is elévülhetetlenek az érdemei, és még ott van Kőbán Rita meg a többiek. Hatszor volt az év edzője – márpedig ennyiszer nem tévedhet az újságírószakma…
Storcz Botond szövetségi kapitány minden alkalommal szorgalmasan ismételgeti, hogy a sikerek titka a jó együttműködés a szakmabeliek között. Az, hogy végre-valahára elásták a csatabárdot a küzdő felek. Ez így fene jól hangzik, csak éppen nem fedi a valóságot. A sportág békebírójának van még tennivalója bőven!

Az atlétikai világbajnokság a versenyzőink együttérző részvétele mellett zajlott. Berlinben nem mi voltunk a főszereplők, de még a mellékszereplők sem. A statisztériát szaporítottuk, akikkel együtt ilyen népes ez a sportág. Voltak éremesélyeseink, legelébb is Pars Krisztián, akitől azt vártuk, hogy ápolja a szakág „haladó hagyományait” – Németh Imrétől Csermák Józsefen át Zsivóczki Gyuláig, Kis Balázsig –, de talán éppen a nagy teher nyomta túlzottan egyébiránt méretes vállát. Negyedik helye nem kudarc – a kudarc mindösszesen az, hogy az övé volt a legjobb magyar eredmény a világversenyen. De sokszor szajkózták a magyar sporttörténelem során, hogy az atlétika alapsportág: aki nem tud futni, ugrani, dobni, abból nem lesz jó focista, kézilabdázó, röplabdázó, teniszező, egyszóval sportember. Ez az alapsportág most ismét megméretett és könnyűnek találtatott. Ha valaki akarja, akár a magyar labdarúgás gyengélkedését is levezetheti belőle…

Egyébként ez volt az a világbajnokság, amelyik Usain Boltról szólt. Talán soha nem volt még világverseny, amelyre ennyire rátelepedett volna egyetlen egyéniség, miként most a jamaicai futó tette a berlini világbajnoksággal. Futhatott itt akárki akármilyen csúcsot, javíthatott rekordot égen-földön, minden csak Bolthoz viszonyítva volt mérhető. Tudta ezt a barna bőrű legény is, és igazán szimpatikusan rájátszott a világméretű hisztériára. Már senki nem fog emlékezni az évszámra, de azt a vébét felemlegetik majd, amikor „tudod, Usain Bolt olyan gyorsan futott”.