Miért nem csípjük a főnököt?

Tízből hét dolgozó úgy érzi, a felettesei nem ismerik el a munka frontján nyújtott teljesítményét, és a cég léhűtői is ugyanannyit keresnek, mint ő, aki beleszakad a melóba. Háromból két alkalmazott azért szenved, mert sosem hallgatják meg a véleményét. Legalábbis ezt állítja az a könyv, amely stílszerűen ezt a címet kapta: 30 ok, amiért utálják a főnököt.

Valószínűleg már a piramisok mellett izzadó egyiptomi rabszolgák is különféle trükkökkel igyekeztek kijátszani munkafelügyelőik figyelmét, ahogy ma rögtön ügybuzgóságot mímel a naphosszat körömreszeléssel bíbelődő irodista, ha megjelenik a vezér. Mi több, most is léteznek rabszolgatartóként viselkedő zsarnok főnökök, akik pusztán hatalomvágyból törnek babérokra. Nos, ők a beosztottaik életét megkeserítő diktátorok, akik rettegve, görcsösen markolják az íróasztalukat, és azon igyekeznek, hogy cserébe maguk is félelmet keltsenek „alattvalóikban”.

A vezetéselmélet nagyjai próbálták különféle típusokba foglalni munkahelyi életünk urait. Egy Maccoby nevű úr osztályozása szerint például négy típust ismerünk. A mesterember hagyománytisztelő, pontos és önálló. A dzsungelharcos főnök lételeme a harc és a hatalom. A szervezeti típus a pedáns ügyintézés bajnoka. A játékos fajta pedig álmokat kerget, és lelkesen buzdítja új utakra kollégáit, méghozzá azért, hogy végül saját dicsfényében fürödhessen. Más elméletek apáskodó meg önimádó típusokat is felismernek, ahogy csábító diktátort is.

A beosztottakat ugyancsak csoportokba sorolták a tudorok. Ennek megfelelően akad, aki alázatosan hajtja a nyakát az igába, és akad, aki öntudatosan lázad a kötöttségek ellen, megint más pedig munkamániába öli feszültségét. Végül mégis egy húron pendül a legtöbb alkalmazott: irigyli a tejben-vajban fürdő felettesét, és kevesli a maga fizetségét.

Furfangos trükkök tucatjait sorolják a szakértők, hogyan is érvényesüljünk a munkahelyi hierarchiában. Néhányan azt ajánlják, ne csak a főnöknek hízelegjünk, de ápoljunk szoros barátságot annak titkárnőjével, sőt a cég recepciósával meg a bizalmas titkokat kiszaglászó takarítónővel is. Sokan óvnak attól, hogy túlzottan szolgalelkűek legyünk, zavart dadogásunk és pirulásunk ugyanis agyára mehet a vezérnek. A pszichológusok szerint senki sem köteles elviselni feljebbvalója dührohamait. A munkahelyi pszichoterror ártalmait állítólag önérzettel vegyített türelemmel kerülhetjük el. Mások azt javasolják, olvassunk felettesünk testbeszédéből. Ha például vállveregetésre készített karok helyett ökölbe szorult kézzel közelít felénk, miközben az arcán rángatóznak az izmok, aznap semmiképp ne álljunk elő fizetésemelési kérelemmel.

Számoljunk viszont azzal, hogy a magas polcon ülők is olvassák a – külön őfelségüknek címzett – jó tanácsokat. Ezek közé tartozik, hogy óvakodjanak az órabéres alkalmazástól, amely lazsálásra csábít, ellenben ismerjék el prémiummal a kiemelkedően teljesítők fáradozását, és időnként léptessék elő az éjt nappallá téve szorgoskodókat. A tudorok sajnos arra is buzdítják a vezetőket, hogy villámgyorsan váljanak meg azoktól a kollégáktól, akik látványosan lázadnak (és lázítanak) megalázóan alacsonynak hitt bérük miatt.

Bölcsen tesszük hát, ha a „nagy leszámolást” az alábbi tréfa szellemében hajtjuk végre.
– Képzeld, ma végre bementem a főnök irodájába, és jól az asztalra csaptam!
– Na és mi történt?
– Szerencsére semmi, ugyanis szabadságon van...