Boldó és Bencó 19.

Évekkel ezelőtt a markolós traktorok – a nők számára hallatlan élményt nyújtó – világával ismerkedtem, aztán jöttek a kisautók, a trélerek, a cementszállító „szivarok”. A tolólapos földmunkagépeket ki ne hagyjam, mindent tudok róluk.

Boldó, pontosabban Artúr király (cirka két hónapja váltott IV. Lajosról, s mindenkinek így mutatkozik be: „Artúr vagyok, király”) előre benyújtotta igényét, hogy várlátogatásnak mindenképpen szerepelnie kell a nyári programok között. Mivel ő egy magyar (!) Artúr (ezt mindig hangsúlyozza), a törökök is rendre ott vannak a hadszíntéren. Ezért kardokkal, pajzsokkal, dárdákkal és lándzsákkal felszerelkezve vágunk neki a várak bevételének. Mind csupa olyan várról van szó, amelyet a török nemrég foglalt el, s a benn lévő foglyok alig várják, hogy felharsanjon végre Artúr (magyar) király harci indulója.

Először a nagyvázsonyi, a sümegi és a szigligeti várat céloztuk meg, ezek szenvedtek a legtöbbet a modern török iga alatt. Boldó elégedett volt a várvisszavételi sorrenddel. A harci szellem erőteljesen buzog benne, ezért sokszor nem értem, miért pont a kürtőskalácsos az első helyszín, amit meg kell támadnunk. „Anya, éhesen nem lehet harcolni”, érvel ilyenkor, én pedig „megadom” magam.

Gyermekem lelkesen nézi a sokadik lovagi tornát is, az előadás után pedig bátran odamegy a „színészekhez”, hogy bemutatkozzon nekik. A „törökök” jobban izgatják, de amikor az egyik janicsár zsebében megszólal a mobil, mintegy elvágva ezzel Boldó lelkesedését, csüggedten arrább oldalaz.

S akkor következzenek az Artúr király rendezte történelmi és csatajelenetek. Anya-királykisasszony (régóta stabil a státuszom, ez megnyugtató) búcsút int csatába induló férjének (Artúr király), akit elkísér hű fegyverhordozója (Laci, akit Artúr-Boldi nemrég léptetett elő e nemes pozícióba, férjem ugyanis udvari bolondként kezdte), a kis király (Bencó) pedig a várkastélyban marad. Ez a felállás.

A csata általában úgy kezdődik, hogy Artúrunk velőt rázó kiáltással kiadja a parancsot: Vitézek, támadás! „Tádás, tádás”, ordítja Bencó, s egy műanyag karddal a kezében, meg egy fél kiflicsücsökkel a szájában elkezd rohanni a várfal felé. Ettől a legvadabb török kürtőskalács-árusnak is inába szállna a bátorsága. Nem csoda, hogy a törökök fejvesztve feladják a harcot, s megszégyenülten odébbállnak.

Ott állok a két fiammal, mellettük a nyaralástól és az örökös vármászástól leharcolt fegyverhordozó (aki meg, érdekes, rendre a borkiméréseket szeretné mielőbb visszafoglalni), s arra gondolok: milyen szép tud lenni ez a mi végvári harcunk...