Sport

Igaz, a hazai csapat eredményes szereplését nehezítette, hogy a csarnokok általános adottságai miatt dobószámokban nem osztanak érmeket a fedett pályás világbajnokságokon. Márpedig mifelénk főleg a kalapács- és diszkoszvetés dívik, ám a magyar nagyágyúk erre a hétvégére munka nélkül maradtak.
{p}Jó, szép is lett volna, ha ezentúl tíz-tizenöt, kalapács ütötte lyuk szolgáltatja a természetes fényt a Budapest Sportarénában, és a Kerepesi úton közlekedő kocsik az égből hulló diszkoszok között szlalomozhatnának... De fura még leírni, hogy Budapest Aréna, hiszen mi a BS-hez szoktunk, ám amióta azt valami zárlatos szamovár a Colosseumhoz tette hasonlóvá, maradt nekünk az új csarnok. Hogy jobb vagy rosszabb ez, mint a régi volt, nézőpont kérdése: az még hagyján, hogy a szponzorok által igényelt tiszteletjegyek és a fél lelátót elfoglaló sajtópáholy miatt csak szűk háromezer belépőt lehetett értékesíteni, ám az már jóval bosszantóbb, hogy néhány tucatnyi helyről legfeljebb a futópálya felét lehet látni. Kissé más lesz a helyzet két év múlva, amikor Moszkvában rendezik a világbajnokságot: ott egy picivel méretesebb, egészen pontosan harmincötezres a csarnok...
{p}Márpedig ez a budapesti háromezer fizető néző előrevetítette, hogy nem lesz, nem lehet valami nagyon nyereséges a rendezés. Főként, hogy a nemzetközi szövetség még a szponzoroktól kikunyerált pénzek egy részét is a saját folyószámlájára vágja, ami miatt még fel sem háborodhatunk, merthogy így szól a szerződés. Igaz, ez esetben a pénz helyett pénzt kapott a verseny: az IAAF fizeti ugyanis a sportolók egy részének repülőjegyét és szállását, valamint a szövetség biztosítja a pénzdíjakat, a világcsúcsokért járó prémiumot is. Márpedig a győzelemért járó negyvenezer, illetve a világrekordért felszámított ötvenezer dollár rengeteg jó atlétát csábított Budapestre, hiszen ez a húszmillió forintnyi apró még a legnagyobbaknak is jól jön. Így a szervezők két komoly eredményt is felmutathattak: egyrészt sikerült világhírű versenyzőket Budapestre csábítaniuk (ez csak látszólag könnyű feladat, hiszen a többség ilyenkor az olimpiai felkészülést választja), másfelől pedig sikerült nullszaldó körül kihozni a költségvetést.
{p}Ja, és ami szintén nem mellékes: nem maradt a verseny világcsúcsok nélkül. Persze, nem maradt már tizenöt esztendeje sem, amikor öt világrekord született - a három napra elosztva ez nem is olyan nagyon gyenge teljesítmény... Ezúttal a női rúdugró orosz Iszinbajeva, a hármasugró svéd Olsson, valamint kolléganője, az orosz Lebegyeva meg az ugyancsak orosz 4 x 400-as női váltó teljesítménye ért plusz ötvenezer dollárt. Igaz, ha jól számoltuk, ez most csak négy világrekord, de mivel az elmúlt években nagy ritkaság volt az ilyen szuperteljesítmény, a szervezők és az IAAF urai roppant elégedettek lehettek.
Csak mi búsultunk kissé, elvégre az a nem túl sok magyar sem tudott emlékezetes produkciót nyújtani, aki legalább rajthoz állhatott. A világbajnokságokon ugyanis kvótához kötik a részvételt, így az utóbbi években csak három-négy honfitársunk indulhatott. A létszámmal most nem is volt akkora gond, hiszen a hazai rendezés miatti szabadjegyekkel tizenhatan rajtolhattak, ám a több ezúttal inkább kevesebb lett: bár három bronzérmet már felmutattunk a korábbi világbajnokságokon, most örülhettünk, ha valaki netán nem utolsóként ért célba...
{p}Teljes csőd, mondhatnánk, és bizony aligha tévedünk nagyot. A titkon dobogóra esélyesnek tartottak közül az 1500-on próbálkozó Varga Judit, valamint a súlylökő Bíber Zsolt sem tudott döntőbe kerülni, ami nem valami biztató az olimpia előtt. Kész szerencse, hogy a többiektől az égvilágon semmit sem vártunk, így az általuk bemutatott gyenge eredménysor nem okozott nagy meglepetést - ám az, hogy egyetlen döntősünk sem lett, összességében igen nagy szégyen. Egyedül Vaszi Tündéről írhattunk volna, hiszen az eredetileg távolugró hölgy érdekes elképzeléssel várta a világbajnokságot: fájó lába miatt nem akart kockáztatni saját számában, ezért úgy döntött, az általa szintén kedvelt rúdugrásban próbálkozik. Aztán mégsem láthattuk versenyezni Vaszit, hiszen bölcsen visszalépett a rúdugrástól is: szép is lett volna, ha netán ilyen hajmeresztő kísérletezéssel szakítja el lábizmát...
{p}Persze ha már a magyarokra nem is tudtunk figyelni, akadt itt elég érdekesség. Kezdjük a sort a jamaicai Merlene Otteyval, akinek már a lánya is indulhatna versenyeken. Ottey ugyanis 44 éves, ám még mindig káprázatosan gyorsan szalad - tizenöt éve a BS-ben már szerzett egy aranyat 200 méteren, és őt ismerve bizony nem okozna megdöbbenést, ha még néhány világbajnokságon rajtszámot kérne - mondjuk együtt futna az unokájával is... A rajtszámkéréstől viszont simán eltanácsolhatnák a 4 x 400-as amerikai férfi váltó két tagját: örök szabály a váltóversenyekben, hogy a bot átadásakor nem szabad gyorsan futni, és nem árt hátrasandítani. Nos, az amerikai Mendell már szépen kifulladva akarta továbbítani a stafétát a társának, aki nem is kezdett ész nélkül rohanni -miért kezdett volna, amikor nem volt még nála a bot -, a hátrapillantást viszont már túl nagy luxusnak tartotta, ezért csak kezével kereste Mendell karját. Az viszont csak nem akart megérkezni: néhány másodperig rémülten hadonásztak az egymást kutató felek, majd mielőtt kiértek volna a váltózónából, Mendell rátett még egy lapáttal: akkorát esett, hogy beleremegett az aréna, így odalett a nagy esélyes amerikai váltó aranya, győztek a jamaicaiak.
{p}Teljesen megérdemelten: mert képzeljük el a Közép-Amerikából érkezett sportolók lelkiállapotát, amint ezen a márciusi szombat reggel kinéztek az ablakon, és az otthon megszokott napsütés helyett sűrűn szállingózó havat láttak. Az olimpiai bajnok bahamai Debbie Ferguson is nagyot nézett: szegény úgy megijedt a hóeséstől, hogy azonnal kölcsönkért három melegítőfölsőt, nehogy megfázzon. Nem törődött viszont ily apróságokkal a mozambiki Maria Mutola, aki simán nyert 800 méteren, és bár a világcsúcsa elmaradt, így is kasszírozott negyvenezer dollárt. Igaz, ez neki tényleg csak borravaló: tavaly ő lett a legjobban kereső atléta a maga 1,3 millió dollárjával - gyanítjuk, Mutola így gazdagabb, mint egész Mozambik...