Misa mackó diszkrét bája

Nem akkreditált pennakoptatóként voltam tehát jelen, hanem egy sportvezetői delegáció tagjaként ügyeskedtem a tömegben, ám mindent elkövettem, hogy lehetőleg minél közelebb kerüljek a "tűzhöz", mert azért a zsebemben ott volt a jegyzettömb és a golyóstoll.
Azért a szocializmus építésében élenjáró fővárosnak megvolt a maga diszkrét bája! A Hotel Zarja szállodakomplexumban laktunk vagy tízezren turisták, a "gyezsurnaják" szigorú felügyelete alatt. Kint, Moszkvában már várt egy kedves ismerősöm, aki a lelkemre kötötte, hogy ha semmi mást nem, de hazai kisüsti pálinkát vigyek neki. Sikerült kicsempésznem egy liter szilvát, és úgy terveztem, hogy a szállodai szobában kortyolgatjuk el a karcos nedűt. Bejárni a hotelba azonban nem volt egyszerű, egy kedélyes bácsika ült a portásfülkében, és minden ajtónyitáskor kérte a "kartyinkát". Ismerősömet várva elkezdtem ki-bejárni, közben mutogattam, mutogattam a belépőmet. A századik alkalommal a kisöreg mosolygott, és intett, tudja, ki vagyok, nyugodtan mehetek a papír nélkül is. Erre vártam! Érkezett a vendég, akinek odaadtam a belépőt, ő gond nélkül besétált, én pedig megveregettem a bátyuska hátát, aki azonban valami okból megmakacsolta magát, és kérni kezdte a "kartyinkát". "No, de bátyuska, tudod, én vagyok az, aki..." "Kartyinka!", mondta az öreg eltökélten. A vendégem megunta a várakozást, lejött, és egy közeli parkban ittunk a találkozás örömére. Egyébiránt a bátyuska soha többet nem kérte tőlem a "kartyinkát"...
{p}A Luzsnyiki stadionban az atlétikai versenyek során a lengyelek csoportját könnyű volt felfedezni: hangosak voltak, lelkesek, lobogtatták a piros-fehér zászlót, eregették a kék lufikat, és ha egy "polska" lépett pondra, szinte tüntetésszerű volt a buzdítás. A rúdugrásban Wladyslaw Kosakiewicz küzdött két szovjet versenyzővel, végül a lengyel 578 centiméteres világcsúccsal győzött. A hazai szurkolók fütyültek, a lengyelek viszont még órák múlva a Vörös téren is körtáncot jártak. Ez történt a női távolugrásban is. Kolpakova ugyan az oroszoknak szerzett örömet, de a lengyel lányok hét méteren felüli ugrásokkal szorongatták...
Egy nap szerettem volna kilátogatni az olimpiai faluba. Hosszú metrózás után kiszálltam a falu közelében, és megpillantottam a versenyzők szálláshelyét. Mit mondjak, kívülről úgy nézett ki, mint Treblinka, a magas kerítés tetején szögesdrót is húzódott, a gyalogosok az országúton poroszkálhattak, mert a járdán, a kerítés tövében fegyveres kiskatonák sétáltak. A portáról telefonon a magyar csapat irodáját hívtam, ahol Elbert György jelentkezett. Elmondtam, hogy "mezei újságíróként" szeretnék bejutni a faluba. Hát az nem úgy van - válaszolta -, annak sora van, mindenesetre diktáljam be az adataimat, és talán majd egyszer értesítenek... Mondom a születési dátumomat, mire a sportvezető a vonal túlsó végén felkiáltott: "Te március 21-én születtél? A fiam is. Hol vagy, már indulj is!" Egy percen belül a faluban sétáltam, és vásároltam a macis nyakkendőt, a fakupákat, faragott kanalakat gyönyörű népművészeti díszítéssel.
{p}Nem volt unalmas nap, a kanadai úszók éppen aznap este diszkóztak, aminek helyi rendezők vetettek véget. Kulturáltan, ám ellentmondást nem tűrően ürítették ki a termet, pedig repültek a levegőben az oroszkrém torták rendesen, és igen mulatságosak voltak a tányérsapkákon...
Sört aranyért sem lehetett kapni. Leállítottam egyszer a delegáció buszát, mert megpillantottam, hogy az egyik utca sarkán habos italt csapolnak. Megrohantuk az árust, aki két rubelért csak mérte, mérte a lajtos kocsiból a habzó barna levet. A kóstolás után kiderült, hogy kvasz volt az ártatlan. Sörügyben többet nem kérték ki a véleményemet. Rosszul tették, mert néhányan kifigyeltük, hogy a szállodában a délelőtti reszort megterített a vacsorához, és minden tányér mellé letettek egyetlen üveg Zsiguli sört. Aztán, mint akik jól végezték a dolgukat, hazamentek. Míg a délutáni váltás megérkezett, leültünk az asztalok mellé, és fegyelmezetten végigittunk néhány üveget jobbra is, balra is.
Az olimpia idejére jóformán kiürült Moszkva. Azt mondták, a gyerekeket Artyekbe vitték, táborozni, a szülők a szabadságukat töltötték a fővároson kívül. Tágasan, jól elfértek a vendégek a Mirnij proszpekten vagy a Rosszia sajtóközpontjában, ahová naponta vágyakozva néztem be. Azért így sem volt rossz... A lengyel követségen, némi kapcsolat révén, néha "táncos sör" és vodka is került, ugyancsak fel voltak töltve a kint működő magyar cégek vezetőinek hűtőszekrényei is. A tudósítást az egyik ilyen kirendeltségről küldtem naponta, telexen. Jellemező, hogy míg a sajtóirodában nagy szigorúság uralkodott a külföldre menő információkat illetően, én a céges telexről nyugodtan leadhattam volna a komplett szovjet űrkutatási programot. Talán az ilyen esendőségek miatt zárták annyian a szívükbe Misa mackót, a moszkvai olimpia szimbólumát!