Rockünnep

Felnövekvő nemzedékek tinédzsereinek milliói köszönhetik a rocknak a legszebb pillanatokat: a személyes felszabadulás élményét, a világmegváltó álmokat, a lázas, forró hevüléseket és magát a zenét, amely dallamában, ritmusában és előadásmódjában szokatlanul újszerű, szabálytalan és merész volt. Az ötvenes évek európai fiatalsága a kiábrándultság, az illúzióvesztés és a megélhetés szorongató érzéseivel küszködött. Még fel sem ocsúdtak a pusztító világégés okozta történelmi sokkból, a szocialista diktatúra újabb nemzeti tragédiákat érlelt. Közben a haladás és liberalizmus "fellegvárában", Amerikában - ahol a háború nem járt olyan irdatlan veszteségekkel - kortársaik jóval szabadabban, szenvedélyesebben éltek. Több volt a zsebpénzük, és hétvégenként "ereszd el a hajam!" hangulatú házibulikban, füstös egyetemi klubokban, nagyszabású zenei fesztiválokon elszántan, őrjöngve rokiztak. A rock and roll hamar XX. századi univerzális jelenséggé nőtte ki magát.
A blues, a country és a western zenei hagyományait ötvözte, s erélyes, nyers, polgárpukkasztó lüktetésével az ifjonti optimizmust és dinamizmust testesítette meg. A világ vándoraként provokatív és pimasz szemtelenséggel keresztülgázolt földrajzi térségek, nációk, nemek és generációk közötti határokon.
Diadalútját fényes sikerek, hangos botrányok, titokzatos mítoszok és eleven legendák kísérték. Hozzánk mégiscsak egy évtizednyi késéssel jutott el, s az "ellenállás barbár zenéjeként"- a "bomladozó kapitalizmus" harcos védelmezői - rögtön feketelistára tették. Hiába, mert akkorra már idehaza is tágulni kezdett a horizont, megcsillantva egy értelmesebb, szabadabb, szebb emberi létezésmód lehetőségét.
{p}
A csalódott fiatalság új ideák, eszmények, célok után kutatott. Egy szilaj, energikus, vadóc generáció jelentkezett, tele bizonyítási vággyal, s függetlenedési és korszerűsítési törekvéseket vallott. Nyugati minták szerint öltözködtek és viselkedtek: farmert húztak, hosszú loboncot növesztettek, a Szabad Európa rádiót hallgatták, és zárt ajtók mögött, titokban a korszak "modern népzenéjére" tomboltak.
Ugyanakkor a tengerentúlon, a fény és csillogás árnyékában már ott ólálkodott a rock and roll sötét szelleme: a narcisztikus hedonizmus, mértéktelen drogfogyasztás, ocsmány züllés, gátlástalan és nyílt szexualitás rémisztő alakjaiban kísértett. Ennek ellenére a rock ott harsogott mindenütt, a kamaszok olykor fanatikusan imádták, az egekig magasztalták a kor totemlényeit, új keletű bálványait.
A hatvanas évek végén az eszmények szétpukkantak, a rock a botrányok felé keresett áttörést, és hajszolta az öncélú látványosságot, színpadi borzalmakat. Alice Cooper, a glamből kiindulva jutott el a horror-rock kategóriáig, s koncertjein zombik, pókok, vámpírok népesítették be a színpadot, míg ő guillotine-os kivégzést színlelt. Hendrix felgyújtotta a gitárját, Frank Zappa - a szexuális tartalmú rock keresztapja - obszcén és bizarr előadásaival kavart botrányt.
Ám vitathatatlan, hogy nagyszerű, emblematikus személyiségek is hallatták ekkor hangjukat, akik közül sokan kultikus jelentőségre tettek szert. A tragikus sorsú Elvis Presley, a rock and roll "Királya", aki "felszabadította az ifjonti energiákat és szexuális erőket". Jim Morisson, Bob Dylan, David Bowie, az örökbecsű Queen, a Rolling Stones, itthon az Edda, a Republic csapata, és még hosszan sorolhatnám a rocklegendákat, de nem teszem. Mert a zene külön nyelv. Megfoghatatlan, éteri és szubjektív, amit hallgatni, élvezni kell, engedni, hogy gondolatokat ébresszen bennünk, érzelmeinkre hasson, elvarázsoljon. Ezért egy személyes vallomással zárok: késő kamaszkorom óta rajongok a rockért. Öntörvényű, forradalmár típus vagyok, féktelen-szenvedélyes szabadságvágyamat, életérzéseimet telibe találta ez a muzsika. Dekadens, világfájdalmas korszakaimban vigasztalóan hatott rám, s fokozta a mámort, ha épp szárnyaltam a boldogságtól.
Ötven év múlva - a rock and roll következő kerek évfordulóján - a zene, érzésem szerint, mit sem veszít majd dinamizmusából, életigenléséből, népszerűségéből. Én akkor - túl a hetedik ikszen - ősi rajongónak számítok majd, és valószínű, hogy kedvenc fekete, szűk, bőr miniszoknyámban sem leszek már lehengerlő, de sebaj! Azért a jeles napon kimenőt kérek az unokáimtól egy fergeteges, hamisítatlan rockkoncertre a következő felkiáltással: "Ringasd és forgasd egy életen át!"