Családias megabuli

Az anyuka mellettünk komótosan leterítette a bordó színű futópályára a matracot, ráfeküdt, a fiát magához húzta, és csendes álomba szenderült. Tőle úgy ötvenméternyire sok száz kilowattos technika ontotta a zenét, felette (felettünk) robbantak a tűzijáték-rakéták, a lézerfény pedig időnként végigpásztázott a légtéren. A másik anyuka - apukával összebújva - viszont látható jókedvvel ringatódzott a harminchat éves dallamra ("Ha én szél lehetnék..."), miközben körülöttük népes gyereksereg perdült szintén táncra.
Ezt az egészet ötezer forintos jegyekért kaphatod meg, és a családias légkört úgy harmincötezer fizető vendég hozza össze. No meg persze a zenekar. A banda, amely csaknem negyven év óta ott van a magyar - és az európai - pop-rock elitjében.
Sok oldalt kellene teleírni, hogy akár csak vázlatos képet adhassunk az Omega pályájáról. Az első évek - akkor még az időközben szinte nemzeti intézménnyé nőtt billentyűs-énekes Presser Gáborral és Laux József dobossal - slágerei, lemezei, forró hangulatú koncertjei az Illéssel és a Metróval együtt a hazai rock "szentháromságába" emelték a csapatot, hogy aztán egy, az egész magyar könnyűzenét megrengető átalakulás után, a hetvenes évek közepén elinduljanak a "csillagok útján".
Az Omega tagjairól ekkor kiderült, hogy nemcsak zenészként állják meg a helyüket, de jó üzletemberek is: még a szocializmus viszonyai között is képesek voltak megtalálni számításukat. Emögött persze volt komoly zenei teljesítmény is. Számaikat jegyezte az angol slágerlista-ügynökség (az NSZK-ban többször vezették is az eladott lemezek rangsorát), előzenekaruk volt a Scorpions, s ha néha-néha hazatértek, koncertjeik stadionokat töltöttek meg.
Igen: az Omega valóban sztár volt, és tulajdonképpen az ma is. Aligha véletlenül jött össze az elmúlt szombaton harmincötezer ember - ismételjük meg: zömmel családok, vagyis több nemzedék - a Puskás Ferenc Stadionban. Persze időközben kissé öregedtek ők is, mi is. De még ebben is van valami különös báj. A nagypapa korú Kóbor János például nem restelli bevallani, hogy "ha az első két sort nem értettétek, az nem a technika hibája volt, én felejtettem el a szöveget". Molnár "Elefánt" mellé bizony ma már kell egy megbízható gitáros (tegyük hozzá: azért szépen jár a keze még ma is), ahogy Kóbor mögött is jól jött a profi énekes háttér (főként és elsősorban: Keresztes Ildikó). De az egész mégsem vált egy sajátos, negyven évet felölelő nosztalgiakoncertté, sokkal inkább afféle családi ünneppé: megéltük ezt az időt, nem hagyjuk abba, ha jövőre megint eljöttök, mi itt leszünk.
Várjuk az üzenetet.