Ha lehetne gyorsabban...

A felkészülést szolgálta a Szaúd-Arábia elleni meccs - hol máshol, mint Isztambulban -, amelyen Szűcs Lajos megmentette a piros-fehér-zöld mundér becsületét, elképesztő bravúrok sorával hárítva el a kudarcot. Mezőnyjátékosaink mindehhez közelről asszisztáltak, olykor-olykor elismerően csettintettek egy-egy nagy védés láttán. Cardiffban, a walesi válogatott ellenében újabb szereplők léptek színre: Gera Zoli, Gyepes, Dragoner, Korsós, Bodnár, Hajnal, egyszóval egy másik csapat lépett pályára. Gera ugyan nem játszik a bolgárok ellen eltiltás miatt, de Matthäus csak betette, mondván: bolond lenne kihagyni... Irányítónk ezt néhány ügyes csellel hálálta meg, de Bellamyval ellentétben nem váltotta meg a világot. A többiek? Köszönik, megvoltak, lassan, komótosan tették-vették a labdát. Legtöbbször a saját kapujuk felé fordulva, hogy szükség esetén haza lehessen adni. Pedig ezúttal a kapunk sem volt bedeszkázva: Király Gábort még soha nem láttuk ilyen szétszórtan védeni. Talán megzavarta, hogy Szűcs Lajos ott liheg a nyakában; mindenesetre a szövetségi kapitány egy illúzióval leszámolhat: hogy legalább egy biztos pont van a csapatban. Pedig nála a kapusposzt bizalmi állás, legalább anynyira, mint a Lehel Hűtőgépgyárban volt a portás beosztás anno...
{p}
Mellesleg a csapatnak szemmel láthatóan az a legnagyobb baja, hogy lassú. Lassú gondolkodásban, lassú labdakezelésben, lassú futásban. A fiaink lassabban kötik meg a cipőjüket, lassabban törlik meg az orrukat, mint az ellenfél. Bellamy akkor hagyta ott őrzőjét, amikor akarta. És ellenünk minden csapatban van jó néhány "Bellamy". Márpedig gólt lassú csatár nem szerez - főleg, ha egyetlenegy van belőle a pályán. Lehetne persze bírálni a szövetségi kapitányt a válogatás elvei miatt, de nincs sok értelme. Talán a hosszú Kovács az, aki kirívóan nem való ebbe a gárdába, a többi - és ebbe az idegenlégiósokat is beleértve - a magyar élvonal. Ide mindenképp egy közmondás kínálkozik: üres konyhának bolond a gazdaasszonya. Bizony, ez a konyha most nagyon üres...
Lothar Matthäus türelmet kért. Megkapta, senki nem tüntet ellene, senkit nem érdekel már anynyira ez az egykor volt szép játék, hogy infarktusba kergesse magát.
A Filmmúzeumban a napokban láttam egy Újpesti Dózsa-Ferencváros mérkőzést. Albert, Szőke, Varga az egyik oldalon, Szentmihályi, Noskó, Káposzta, Bene a másikon. A lelátón hetvenezer ember lelkendezett és ünnepelt. Ebben az időben igazán mindegy volt, hogy hívták a szövetségi kapitányt, a fiúk egymás között is össze tudtak volna állítani egy olyan válogatottat, amely, ha úgy hozza a sors, megveri a brazilokat. Most ismét ott tartunk, hogy mindegy, ki a szövetségi kapitány, sakkozhat a nevekkel mégoly zseniálisan, a vége csak egy újabb közmondás: szegény ember vízzel főz...
Egyébként csoda lenne, ha éppen most jutnánk ki a világ színe elé, amikor csapatok szűnnek meg hetente, szebb időket megért stadionokban villanyt oltanak a szolgáltatók, játékosok fenyegetőznek sztrájkkal elmaradt fizetések miatt. Úgy hiszem, Lothar Matthäus nem is érti, milyen nagy a baj nálunk ebben a sportágban. Talán jobb is, mert menten világgá szaladna. Mi meg itt maradnánk magunkban a szégyenünkkel, ami a magyar futball. És még csak szidni sem tudnánk érte senkit.