Londontól Londonig

Hogy miért volt részemről az elfogultság? Eszmélkedésem első olimpiája volt az 1948-as. Szülőfalumban remekül kacsáztam lapos kaviccsal a Hernád sima víztükrén, kitanultam a rongylabdakészítés nemes mesterségét is, így ideje volt, hogy továbblépjek az emberré válás folyamatában.
Tízévesen Sárospatakra kerültem, a gimnáziumba, ahol ámulva fedeztem fel az iskolakertben a kosárlabdapalánkot és a Bodrogon a négypárevezős hajót. Dévai Jenő tanár úrnál letudtam az első angol leckét ("mister Hampton is a boy, mississ Hampton is a girl"), amikor a moziban a Tatától Londonig című filmre nyílt rá a szemem.
Hősöket láttam a vásznon, olyan sportolókat, akik példájukkal máig elkísértek. A gyorsúszó a szememben Kádas Géza volt, aki száz méteren "csak" harmadik lett, de nekem akkor is ő volt Tarzan, a sprintkirály, akit biztos, hogy valamilyen ármány árán előzött meg a két amerikai, Ris és Ford! Aztán a pompás atlétanő, Gyarmati Olga, aki a távolugrásban lett olimpiai bajnok. Neki sokáig szurkoltam, néhányszor a Népstadionban is volt szerencsém látni, sajnos, akkor éppen nem, amikor 623 centis magyar rekordjával legyőzte a szovjet, verhetetlennek hitt Csudinát. Papp Laci első olimpiája volt a londoni, de a mokány bunyós már ekkor beköltözött az internátusi szobánkba, ahol társbérlő volt velünk egészen az érettségiig. Aztán Gerevich Aladár. Az ő győzelme után mentem le a vívóterembe Szabó Károly tanár úrhoz, és jelentkeztem a kardozók közé. Aztán Takács Károly... villanyoltás után számtalanszor meséltük regénybe illő pályáját. Azt, hogy elveszítette a jobb keze fejét, amikor egy hadgyakorlaton felrobbant a kezében egy gránát, megtanult hát bal kézzel lőni, és kétszer is nyert olimpiát gyorstüzelő pisztollyal. Pataki Ferenc, az akrobatikus tornász: kézen állt kéményen, háztetőn, amikor abban vetélkedtünk, hogy ki tud tovább lépkedni a kezén, a kollégium folyosóján, őt utánoztuk. Őt, az olimpiai bajnokot. Ott volt még Elek Ilona, Bóbis Gyula, Németh Imre, Csík Tibor példaképnek, és a békeidőkhöz illő hősökre áhítozó gyerekhad megtalálhatta magának a mintát.
{p}
Aztán 2012-ben ismét London. Lesz-e olyan versenyző, aki még emlékszik arra, hogy kollégiumi szobákban, laktanyákban, már-már spártai körülmények között szállásolták el a világháború utáni első olimpia résztvevőit? És lesz-e, aki elhiszi neki, amikor erről mesél az agyonkomputerizált világ "leg-leg-legek" olimpiáján? Komolyan gondolta-e Sebastian Coe a beajánlásában, hogy olyan játékokat kell rendezni, amelyeknek láttán az elbitangolt fiatalok visszatérnek a sporthoz, az olimpiához? Mert ha igen, akkor - hajrá, London!
{p}
Schmitt és Aján nyilatkozik
A magyar NOB-tagok nyilatkozata azok után, hogy a Nemzetközi Olimpiai Bizottság szingapúri ülésén a szavazás negyedik körében 54-50-es szavazati aránnyal Párizzsal szemben Londonnak ítélték a 2012-ben esedékes, XXX. olimpiai játékokat.
Schmitt Pál, a Magyar Olimpiai Bizottság elnöke:
"Az az igazság, hogy ha kalapból húztuk volna ki a rendezőt, akkor sem tudtunk volna tévedni, elvégre öt politikai és gazdasági nagyhatalom pályázott, azaz a városok bármelyike képes lenne megrendezni a 2012-es játékokat. Soha ilyen magas színvonalú versenyben nem volt részünk, soha ennyi pénzt nem áldoztak a kandidálók csak a pályázatokra: húsz- és negyvenmillió dollár közötti összeget költöttek arra, hogy elnyerjék az olimpiát. Itt természetesen nagyon nehéz a vesztesek, különösen a párizsiak helyzete, elvégre ez az a verseny, amelyben csak aranyérmes van, az ezüstérem nem valami nagy dicsőség. Ennek ellenére a pályázat óriási szerepet játszhat a városok életében, hiszen a rendkívüli követelmények miatt legalább huszonöt szempontból kellett átvilágítani valamennyi metropolist, azaz pontosan tudják, mit kell elvégezni a még jobb életkörülmények megteremtéséért környezetvédelmi, közlekedési, városrendezési és még ki tudja, hány szempontból. Meglehet, a záró prezentációk annyiban befolyásolták a végeredményt, hogy Sebastian Coe valami egészen csodálatos, lelke mélyéből jövő s múltja okán tőle igazán hiteles beszédet tartott, amellyel megérintett mindannyiunkat. A fiatalság visszahódítása, a sport és az olimpia szeretetének minél jobb kiterjesztése valóban olyan közös érdek, amelynek ilyen szuggesztív kifejtése alighanem London oldalára billentett néhány bizonytalan szavazót. Amellett, hogy a világ egyik legerősebb gazdasága a garancia arra, hogy hét év múlva egy újabb káprázatos olimpiával gazdagodik a világ: amit a londoniak ígértek, az valóban csodálatos, s valóban elsősorban a nemzeti olimpiai bizottságok érdekeit tartja szem előtt. Emellett talán elmondható: a briteknek bejött az először az ausztrálok által alkalmazott taktika, azaz, hogy több várost is harcba küldenek, míg előjönnek az igazi pályázattal: Sydney előtt Melbourne és Brisbane jelentkezett, most pedig Manchesterrel és Birminghammel térképezték fel a terepet, majd következett London, a komoly jelölt, amely végül learatta a babérokat - úgy érzem, teljesen jogosan."
Aján Tamás, a Magyar Olimpiai Bizottság főtitkára:
"A nemzetközi olimpiai mozgalom töretlen népszerűségét mutatja, hogy ennyi magas rangú vendég jött el Szingapúrba: a királyi családok legelőkelőbb tagjai, a legfontosabb állami vezetők - ez mindannyiunk számára óriási öröm. London győzelme tiszta és igazságos versenyben született meg: magam is az angolok pályázatát támogattam, mivel ez tűnt a leginkább egységesnek, ez ígérte a legtöbbet a részt vevő országok számára. Kissé meglepett, hogy Madrid végül a harmadik körben búcsúzott, elvégre Juan Antonio Samaranch, a NOB volt elnöke minden tekintélyét latba vetve próbált lobbizni a spanyol főváros mellett, márpedig neki még mindig óriási befolyása van a szervezeten belül. Viszont úgy látszik, az a háttéralku, amelyről egyre többet hallani, vagyis, hogy London és Madrid megállapodott, hogy a korábban kieső igyekszik a másik felé terelni a szavazótáborát, meghozta a gyümölcsét. Jóllehet az is tény, London pályázata valóban érdemes volt a győzelemre. Nem mintha a másik négy város nem tudta volna megrendezni a játékokat, a briteknek azonban minden tekintetben sikerült magas színvonalat garantálniuk. A párizsiakat, különösen Jean Claude Killy barátomat nagyon sajnálom, ők is rengeteget dolgoztak a sikerért, ám az az érzésem, a britek valamivel többet tudtak ajánlani: az, hogy most például bejelentették, a szállodákkal jó előre megállapodtak, ráadásul a nemzeti olimpiai bizottságoknak nem kell minimum húsz napot kifizetni minden ember után, mint eddig, fontos ütőkártyának tűnt. Az itt felvonultatott csapat is óriási hatást gyakorolt a szavazókra, ugyanakkor azt hiszem, a legnagyobbat Sebastian Coe lökte a brit pályázaton: az ő karizmája, sportolói múltja rengeteget nyomott a latban."