Gerától a Fekete-erdőig

Sorolhatnánk hosszasan azoknak a külföldre keveredett magyar játékosoknak a sorát, akik a miénkénél jóval magasabb fordulatszámon zakatoló gépezetben idő előtt elkoptak, elhasználódtak. Egy részük, érezve a teljesíthetetlen kihívást, hazasompolygott, és itthon folytatja, a "megszakadás" veszélye nélkül. Mások olyan országban keresnek boldogulást, ahol a hazaihoz hasonló a követelményrendszer, így ott még elboldogulnak. Az igazi "gladiátori küzdelmeket" csak kevesen vállalják, vagy ha igen, gyakran a klinikákon végzik. A helyzetet egy szakember, aki évtizedeket játszott az NB I-ben és most vidéken edzősödik, így kommentálta: - Ezek a "nyuszipisták" kimennek külföldre, és amikor alaposan meghajtják őket, mind "szétszakadnak". Ez azért van, barátom, mert nincs bennük munka. Bezzeg a mi időnkben...
Szó, ami szó, ebben sok igazság van, ám a bővebb magyarázatért tennünk kell egy múltbéli utazást, és rájövünk, a gyerekek korábban jóval "sportosabban" éltek, mint a mai sorstársaik. Először is a sport horizontján ott voltak a nagyszerű példaképek: a futballisták számára követendő mintaként az Aranycsapat kínálkozott, az atléták táborába Iharos, Rózsavölgyi, Tábori, Szentgáli, Kovács "Bütyök" vonzotta a fiatalokat, a bunyósok közül szinte mindegyik Papp Laci akart lenni, a vívóknál Gerevich, Kárpáti, Kovács Pál volt az etalon. A világra szóló eredmények hátterében ott lobogott zászlóként a haza védelme: a hidegháborús évtizedek késztetése miatt lett vezérlő elv a honvédelmi nevelés. Varázsige volt ez, elsősorban ezért épültek tornatermek, ezért lett kötelező az úszóoktatás a legkisebb iskolában is. A kisiskolás úszópalánták között biztosan keresték Egerszegi Krisztina utódait is, de legalább ilyen fontos igény volt, hogy a kiskatona át tudja majd úszni a Dunát a Fekete-erdőnél is... A sportra nem valami sok pénzt szántak akkor sem, amikor dollárban adósodott el az állam, ám éppen a "honvédelmi nevelés" jelszavával lehetett lecsípni támogatást a testedzésre. A bevonulások alakalmával a katonacsapatok edzői a tehetséges focisták listájával házaltak a kiegészítő parancsnokságokon azért, hogy megszerezzék ezt vagy azt az "aranylábút". Ha sikerült hozzájuk vezényelni a kiválasztottat, a fiú két évig babgulyásért, hétvégi eltávozásért rúgta a bőrt, mert ha nem, mehetett udvart seperni. Azért a "seregben" az átlag harcosnak is volt reggeli torna, és szipuzni sem volt illendő... A hivatásos katonai szolgálat bevezetésével a sport elvesztette ezt a hátországát is.
Papp Lacival gyakran találkoztam a szakmunkástanulók olimpiájának ökölvívóversenyein. Háromszoros olimpiai bajnokunknak a szíve csücske volt ez a torna. Azokat a hentesgyerekeket kereste, akik a hátukon elvisznek egy fél marhát a teherautótól a bolt raktáráig. Meg azokat, akik igazi alföldi szalonnán nevelkedtek. Ma már egy szakmából sportolókat toborozni illúzió. Nem tudom, hogyan vágnának ki a biztonsági emberek Esztergomban a Suzuki gyárából, ha a szalag mellett röplabdázni csábítanék ponthegesztőket...
A mai fiatal az iskolapadban ül, aztán a számítógépen pötyögtet.  Egy kis tévé, némi zene, és már el is szaladt a nap. Ebből nehezen lesz élsport. Aki világhírig akarja vinni közülük, annak már óvodás korában edző kell, jó nevű, ehhez pedig komoly anyagi háttér szükségeltetik. Később magániskola, edzőtábor, világutazás, vaskos szülői vagy menedzseri pénztárca - és akkor még mindig semmi garancia nincs arra, hogy valóban a csillagokig ível a sportoló pályája. Ha innen nézzük Gera Zoli és a többi légiósunk karrierét, csak találgatni lehet, mire vitték volna, ha az első labdaérintéstől kezdve a futballnak szentelik magukat.
Azért ilyenkor jó az E.ON zalaegerszegi utánpótlásbázisára vagy az agárdi Sándor Károly akadémiára gondolni.