Vegyük elő a térképet!

Hogy Afrikában is létezik labdarúgás, arról először kilencévesen, 1986-ban hallottam. Már javában túl voltam a nem várt matekleckén, amit a mexikói világbajnokságon a szovjetektől kapott gólok megszámolása jelentett, valamint az esti három deci kakaón, ami akkoriban még kihagyhatatlan volt, amikor egy Zaki nevű bácsi arról beszélt, hogy ők, a számomra betájolhatatlan Marokkó legjobb labdarúgói csak óriási balszerencsével estek ki a nyolcaddöntőben a nyugatnémetek ellen. Rögvest el is határoztam, megkeresem ezt az országot a térképen, és csak azért nem lettem holtomiglan Marokkó-szurkoló, mert ugye a csapat éppen kiesett a vb-ről, és meccs nélkül szurkolni már nem annyira izgalmas. Zaki nevét mindazonáltal megjegyeztem, tudom, hogy kapus volt, és annak a nyolcaddöntőnek az utolsó pillanataiban, 0-0-ás állásnál kapott egy szabadrúgásgólt bizonyos Lothar Matthäustól.
Négy évvel később persze már nem érdekelt Marokkó, főként, hogy ki sem jutott a vb-re, ellenben teli torokból ordibáltam a tévé előtt a kameruni fiúkért: Milla apó, Omam Biyik meg Kana Biyik neve azóta is kitörölhetetlen emlékeimből, és nagyon haragudtam a máskülönben imádott angol Linekerre, mert két berúgott tizenegyesével a legjobb nyolc között kiütötte Kamerunt.
Akkoriban már nagyon szerettem az afrikai focit. Leginkább azért, mert házhoz jött, az Eurosport jóvoltából a magyar focifanatikusok is láthatták a kétévente megrendezett Afrika-kupa meccseit. Igaz, a nagyobb sztárok (Abedi Pelé, Kalusha Bwalya, Kanu, Okechukwu vagy a Fradiban is megfordult Babatunde Fatusi) kivételével nem ismertük a mezőnyt. Jó tizenöt éve hangzott el például az azóta már szállóigévé vált mondat az egyik magyar riporter szájából, amikor talán egy Ghána-Elefántcsontpart találkozón fogalma sem volt, ki szaladgál éppen a jobb szélen, és az egyik akciónál megjegyezte: fut a fekete fiú. Abban a pillanatban a pályán éppen huszonkét fekete fiú futott...
Míg húsz-harminc éve az arab országok csapatai uralták a kontinenst, most már Fekete-Afrika a sláger (igaz, a címvédő éppen Tunézia, de a vb-re mellette csupa közép-afrikai ország kvalifikálta magát), a kontinens ezerszámra termeli ki a tehetségeket. Ha a tucatnyi polgárháború sújtotta országban a gyerekek Kalasnyikov helyett labdát vehetnének a kezükbe, és ha a békésebb, de ugyanolyan szegény államokban az embereket a futball szeretete, nem pedig az AIDS fertőzné meg,  akkor tíz éven belül nem Brazília, hanem Kamerun, Nigéria vagy Ghána lenne a világ legnagyobb játékosexportőre. Mégis, éppen az ilyen szörnyű körülmények mutatják meg az afrikai futball erejét, hiszen a világ már négy éve is szenzációként fogadta, hogy a vb-n a kontinens egyetlen csapata sem került a legjobb négy közé. Talán Németországban beigazolódik a papírforma - és akkor rengeteg kisgyerek kutatja majd lázasan Angolát vagy Togót a térképen.