Egy túl jó és egy túl rossz

Bozsik és Détári - elsőre nem is hangzik rosszul, hiszen mindkét nevet ismerik a futballvilágban. Igaz, Bozsikét inkább a papa miatt, na de Manchesterben talán emlékeznek a fiúra, Péterre is, akinek csapata, a Zalaegerszeg 1-0-ra verte az angolokat BL-selejtezőn, és egy hétig futballcsodára készült. Négy évvel ezelőtt a ZTE volt a magyar futball kirakatcsapata, és Bozsik Péter a legirigyeltebb magyar edző: bajnoki cím, Manchester-verés, és... és ennyi. Bárhogy kerestük, semmiféle egyéb eredményt nem tudott felmutatni a jelenlegi szövetségi kapitány. Ez persze nem baj, elődje, Lothar Matthäus sem volt hírneves edző, de ő legalább hozta (és vitte) a pénzt, továbbá egykori világsztár volt, mellesleg nyilatkozataival belekötött mindenkibe, és ez állandó jelenlétet biztosított számára, illetve a válogatott számára a legjobb reklámhordozó televíziókban is. Erre most a Bozsik név ellenére sincs esély, csak akkor, ha a válogatott végre győzelmeket arat, ami persze nem nagyon valószínű.
De miért éppen Bozsik Péter lett a befutó? Leginkább azért, mert senki más (konkrétan a kapitánykérdéstől már hideglelést kapó Nyilasi Tibor és Róth Antal) nem vállalta. Kisteleki MLSZ-elnök kérésére az edzőbizottság fejesei, Egervári Sándor és Garami József összeállítottak egy feltételrendszert, hogy milyen is legyen a kapitány, és bizony nagyon úgy fest, a négy kritériumnak csak ketten tudtak megfelelni: maga Egervári és Garami. Hiszen mindketten magyarok, pro-licences edzők, továbbá fel tudnak már mutatni valamiféle eredményeket, és nem utálják őket különösebben a kollégák, ami nagy szó. Ezzel szemben a Bozsik-Détári kettősnek nincs meg az a fránya licence, és eddigi sikereik felsorolásával sem lehet könyveket megtölteni (Bozsiknál az egerszegi bajnoki címet egy nyolcmeccses vereségsorozat követte, Döménél pedig már az is elismerésre méltó, ha valahol két hétig nem vész össze a tulajdonossal), és azt sem lehet állítani, hogy igen népszerűek lennének a szakmában. Bozsik Péter ugyan szimpatikus, szerény edző, ám sok kollégája úgy véli, hogy igencsak erőtlen, püfölés helyett is simogat, és az a bajnoki cím legalább annyira köszönhető akkori keménykezű segítőjének, Simon Antalnak, mint neki. Détári Lajos viszont még bratyizik is játékosaival, amiért az idősebb edzőgeneráció szemében kerékbetörés járna, nem beszélve arról, hogy ő aztán nem fogja be a száját, és lelkifurdalás nélkül küldi el a fenébe akár a mélyen tisztelt szakma többi szereplőjét is.
Lám: az egyik túl jó, a másik túl rossz. Vajon tudnak ők ketten együtt dolgozni? Nem illendő ünnepet rontani, amikor végre megvan a kapitányunk, a segítője, és éppen egész jól állunk az Eb-selejtezőkön (hiszen egyszer sem kellett játszani), de mondjuk ki: aligha. Két nagyon különböző emberről van szó, akik talán simán elvegetálnának egy nyugdíjas sakkválogatott két tagjaként, de ilyen előretolt pozícióban, a kritikák kereszttüzében nem biztos, hogy sokáig húzzák. A Matthäus-imádó közönség ugyanis mindenért beléjük köt majd. Meg akarja mutatni Kisteleki elnöknek, hogy igenis rossz döntés volt a németet száműzni, mert vele legalábbis vb-döntőt játszottunk volna, de ha nem, akkor is csak a bírók és a pimaszul ellenünk játszó kapufa miatt. Úgyhogy Bozsiknak nemcsak az ellenfelekkel (és saját másodedzőjével), hanem Matthäus árnyékával is meg kell küzdenie. Talán egy hete nyilatkozta a korábbi kapitány (akit klubja, az Atlético Paranaense tulajdonosa már a rendőrséggel is kerestetett, mert sehogy sem értette, hova tűnt az az ember, akinek az edzéseket kellene vezetnie - pedig a drágalátos Lothar épp csak úgy döntött, neki elég volt egy hónap Brazíliából, a helyi papneveldék ellen aratott "fényes" győzelmek után inkább hazatér), hogy vele aztán gond nélkül kijutnánk a 2006-os Európa-bajnokságra, miközben Bozsik Péter kimondva-kimondatlanul a harmadik helyért küzdene. Hát miféle mentalitás ez? Persze, a harmadik helyre sincs sokkal több esélyünk, mint a másodikra, de ha már futballozni nem tudunk, legalább ígérgetésben legyünk világelsők. Nem mintha ebben a műfajban Matthäus ellen bárkinek is lenne esélye...