A sport nem ismer határokat?

Számomra ezzel egy kínai fal dőlt le, mert amikor Hegyeshalomhoz érek, a határátkelőnél ma is egyszerre tör rám a sírás és a nevetés. Eszembe jutnak első turistaútjaink, amikor a delegáció vezetője már a várakozás alatt eligazítást tartott. Ezek szerint, amikor a vámos megérkezik, rezzenéstelen arccal üljünk a helyünkön, nézzünk magunk elé határozott bizakodással, mintha a szocializmusba tekintenénk előre, a levegőt is csak úgy vegyünk, hogy éppen elég legyen. Ha szól hozzánk, szabatosan, tömören válaszoljunk, egyszóval csak semmi faxni! Aztán jött a pohos ülepű finánc, mindenkit vizslatóan megnézett, néhány bizalmaskodó megjegyzést is elejtett, ezeken a viccnek szánt sziporkákon visszafogottan, de jól láthatóan kellett derülni. Egyik alkalommal gyenge idegzetű kollégám nem állhatta a helyzet feszültségét, és elröhögte magát. "Maga mit mosolyog, mint egy repedt virsli? Na, szálljon csak le a csomagjaival!" - dörrent rá a zöld ruhás; és perceken belül előkerült az orosz pezsgő, a fekete kaviár. Hát persze, hogy ezek után valamennyiünket alapos mustrának vetettek alá...
Később gyakran léptem át a határt sportolói autóbuszok utasaként és rájöttem, hogy a határaink átjárhatósága és a sport között valamiféle transzcendens, azaz felsőrendű, szinte tudat alatti kapcsolat van. Legtöbbször a csapat érkezését már megelőzte valamilyen befolyásos elvtárs "drótja", így az ellenőrzés kimerült abban, hogy a vámnál sok sikert kívántak a külföldi szerepléshez. Erre lépni kellett. A minden hájjal megkent csapatkapitány leszállt a buszról, és felrúgott a magasba egy vadonatúj pettyes labdát, ezzel a gesztussal ajándékozta azt a vizsla szemű vámosoknak. A barátság ezzel véglegesen megpecsételődött, így hazafelé jöhetett Jugoszlávia felől az irhakabát tucatjával, de volt olyan focista, aki pianínóval lepte meg a családját, amit az Ikaruszon, merő illendőségből, a kabátokkal takargattunk le, úgy rejtettük el.
A csehszlovák határ felé valamivel nehezebb volt az átjárás. Egy alkalommal a csapatot kísérő vállalati fejes berakott két karton vadászlőszert a felszerelések közé, aztán, mint aki jól végezte dolgát, a fekete Volgájával átgurult a határon. Persze a csehszlovák vámellenőrök kiszúrták a patronokat, keresték a lőszercsempészt a buszon, ám mi, utazók arról honnan is tudhattunk volna. Végül emberünk, rosszat sejtve, visszavolgázott és elvitte a balhét, de a szigorú tortúrát a mi Bata cipőink és remoskáink is bánták...
Ez már a kommunizmusnak a "gulyással" jelzett korszaka volt, az igazi "nagy balhék" korábban történtek. Mondjuk az Aranycsapat idejében... Ekkortájt nem sokat teketóriáztak a vámmal, Terpitkó Andrást, a vám- és pénzügyőrség országos parancsnokát megtették a Magyar Labdarúgó-szövetség elnökévé, és a sorompók az MLSZ-ből kézi vezérléssel nyitódtak és záródtak. A prémium a bőröndökben vámmentesen behozott nejloning, óra, orkánkabát, zsilettpenge, tűzkő, órarugó volt, de kifelé is ment az arany, ezüst, mikor minek volt odakint kedvező a piaca. Ezen a kifelé-befelé nyíló macskabejárón azért csapda is volt. Ha valaki rossz fát tett a tűzre, azt egyszer csak váratlanul megmotozták, és úgy megbukott, mint Rottenbiller a polgármesteri székben. Erről Grosics Gyuszi bácsi szokott bővebben mesélni... Igaz, ami igaz, nemcsak a focisták váltották valutára népszerűségüket, az első gyümölcs- és virágillatú szappant a vízilabdázók hozták tonnaszám az országba a nyolcvanas évek elején, ettől datálják a hölgyek áfonya-, bodza­, levendula- és gyöngyvirágillatát.
A mai, globalizálódó világban legfeljebb a kontinensek határai képeznek számottevő akadályt. Ami pedig a tételeket illeti? Biztosan nem azt a száz rubelt kell dugdosni, amivel a zoknimban a moszkvai olimpia idején beléptem a "nagy szovjet hazába". A VPOP által a közelmúltban felgöngyölített ügyben a tét nem kevesebb, mint ötmilliárd forint. Hát ebben voltak benne a fináncok meg a magát ártatlannak valló bíró. Saskőy azt mondta, az árut a vámosok ellenőrizték, ő csak aláírt, honnan tudta volna, hogy hamis papírt szignál? Tényleg, honnan... ennyi fáradsággal egy hadüzenetet is aláírhatott volna, mondjuk Burundinak. Hogy egyelőre elvették a sípját, azt rendjén valónak tartja, ám a barátai azt mondják, ha az ügy lezárul, menjen vissza a pályára, és folytassa a fütyörészést. Hát, tudja mit, Saskőy sporttárs? Ne hallgasson a barátaira, akassza csak bátran szögre azt a sípot! A politikából átemelve egy bölcseletet: egy igazságosztónak nemcsak hogy tisztességesnek kell lennie, de annak is kell látszania. A kommandósok által odanyomott kék monokli nélkül...