Ritmus

Prince: 3121
(Universal Records)
Újabban nincs sok baj ezzel a különc figurával, mindig hozza a formáját, alkalmasint pedig még botrányt is kavar. Most évtizednyi kitérő, különféle témaváltozatok után visszatért a régi kerékvágásba, a popzenei irányba. Prince legújabb albumáról felsőfokon ír a szakmai sajtó: remekmű, előremutató, mérföldkő, sokarcú. Aztán végighallgatja az ember, és nem nagyon érti a kollégák egekig magasztaló jelzőit. Azon nincs vita, hogy Prince a maga nemében zseniális szerző és előadó, még mindig tud tisztességes poplemezt csinálni a keményebb fajtából, de kvalitásait ismerve (lásd például néhány évvel ezelőtti dzsesszalbumát!) sokkal többre lenne képes. Ám az is lehet, 48 évesen úgy gondolja, elég ennyi a népnek. Neki lehet igaza, mert ezt a teljesítményét is értékeli, sőt túlértékeli a nép.

Van Morrison: Pay The Devil
(Universal/Exile/Polydor)
Megint itt van az ír származású bluesénekes, aki úgy tartja: "A blues maga az igazság." Negyven évvel ezelőtt, 1966 végén szakított zenekarával, a Them nevű formációval, legnagyobb slágereik, köztük a Gloria azonban máig fennmaradt. Morrison elrepült Amerikába, és fantasztikus szólókarriert abszolvált. Közben eljárt fölötte az idő, de nem kopott meg tehetsége, mi több, a hangja sem, még mindig a műfaj legjobbjai közt tarthatjuk számon. Szép csöndben adja ki egymás után az albumait, egyik jobb, mint a másik, valójában azonban összemosódnak, ami egységes dallamvilágának köszönhető. De azért történtek kiugró események is ebben a nyugalmas vonalban: a B. B. Kinggel készült közös albuma vagy az ismert kortársaival előadott duettjei igazi zenei csemegének számítanak. Ezúttal is meglepi rajongóit: country (!) stílusú lemezt adott ki. A tizenöt számból csupán három saját szerzemény, a többit neves kollégái jegyzik, illetve régi idők klasszikusait dolgozza fel.

Yeah, Yeah, Yeahs: Show Your Bones
(Universal/Polydor)
Csak örülhetünk annak, hogy időnként felbukkannak olyan lemezek, melyek üde színfoltként hatnak a mély gyökerű rockmuzsika terén. Megváltani persze senki nem tudja a világot, megújítani is nagyon nehéz már a műfajt. De néha vannak érdekes kezdeményezések, figyelemre méltó törekvések. A Yeah Yeah Yeahs trió azt bizonyította be, hogy egy New York-i garázsból is meg lehet hódítani a közönséget, főleg a sikoltozó tiniket. Első lemezük, a Fever To Tell 2003-ban jelent meg, és most itt a következő, ami sokkal összeszedettebb. Ez nem lehet véletlen, hiszen volt idejük az alkotásra. A banda minimális akkordokat játszik, egyszerűek a gitáralapjaik, és sikolyként hatnak az énekesnő, Karen O megnyilatkozásai. Modern rock, punkos beütéssel - igen izgalmas produkció!