Egészen más világ

Ezt a békét nem zavarja meg az sem, hogy kevés és koszos az illemhely. Hogy a fővárosi közlekedési vállalat, bár nagy erőkkel ellenőrzi a méregdrága vonaljegyeket, képtelen megbirkózni azzal a ténnyel, hogy a délutáni oda-, illetve az éjszakai visszairányuló forgalomban akár több tízezer utas is összezsúfolódhat. Mellesleg ez utóbbi helyzetben is megjelent a Sziget szelleme: a buszra nagy nehezen felpréselődő srác a kezében lévő söröskorsót körbekínálta a magyar éjszakában zötyögő sorstársainak, érezzük itt is jól magunkat.
A hajógyári szigeten megrendezett fesztivál minden eddigi látogatórekordot megdöntött, az utolsó napokon csaknem telt házas (vagyis 65 ezer fős) volt a rendezvény. Tehát Európa legnagyobb kulturális tömegrendezvénye gyaníthatóan megtérülő beruházás lesz a szervezők számára, ami egyáltalán nem baj, mert talán akkor jövőre is lesz. A kereskedelem aktív jelenléte mindenesetre beszédes. (Csak egy érdekes adalék: a kiadott "házirendben" a következő kitétel is szerepel. "Az eddigi gyakorlattól eltérően italt, alkoholt és alkoholmenteset egyaránt, semmilyen mennyiségben, élelmiszert pedig kereskedelmi mennyiségben nem lehet behozni a rendezvény területére! Az ilyenfajta termékeket a bejáratnál köteles mindenki megőrzésre átadni a biztonsági szolgálatnak. Távozáskor ezeket kérésre visszaadják.")
Mindez azonban a vendégek többségét nyilvánvalóan nem érdekli. Itt jó zene van és bulizunk. Az utóbbin van a hangsúly, mert bizony az idén a Szigeten jóval kevesebb húzós név szerepelt a koncertprogramban, mint korábban. Tízezernél többen taposták a sarat ugyan a világhírű Radiohead zenekar műsorán a nagyszínpad előtt, de már másnap megjegyezték a kritikusok, hogy az egész gyalázatos hangminőségben zajlott. Hát igen. A hang. Annak, aki még nem volt a Szigeten, a következő helyzetet kell elképzelnie. Adott egy kisfalunyi terület, amelyen egymástól alig pár méterre koncertsátrak, színpadok, nyitott szórakozó- és vendéglátóhelyek helyezkednek el. Mindenhol zene szól. Egyszerre. Nagy erővel. Hangtechnikus legyen a talpán, aki ebben a zűrzavarban megtalálja a pontos beállítást. A zenészek rendre le is szólogattak a színpadról, hogy "adj a basszgitárra", "nem hallom magam", de igazából még ez sem zavart senkit. A buli ment tovább.
Ennek a bulinak pedig hangsúlyos része volt már az elmúlt években is az úgynevezett civil világ megjelenése. Itt (a Sziget viszonylag csendesebb részén vagyunk) éppen a kisebbségi helyzetről, a hazai cigányság és - mondjuk - a csángó magyarság helyzetének lehetséges párhuzamairól esik szó, ott pedig az indiai jóga mélységeinek rejtelmeiről tudhatunk meg ezt-azt. Értelmiségiek meglepően nagy számú közönség előtt az úgynevezett "médiatudatról" vitáznak, röpködnek a poénok mosóporokról meg tamponokról; pár méterre meg gyerekek masszírozzák a gyurmát, örülnek a jól sikerült, vetőmagból és gyöngyből készült mozaikképnek. De a kölyköket máshol is szórakoztathattuk, a szintén csendesebb sarokban elhelyezett színházi sátor mellett tökéletes játszótér várta őket.
És persze egyvalamit, amit mindig felhoznak a rendezvény bírálói, a kábítószerügyet nem kerülhetjük meg. Igen, a Szigeten van "kokó". Megbecsülhetetlen, mennyi, de van. Bejut, így vagy úgy. Egy spangli, vagyis marihuánás cigaretta ára a szóbeszéd szerint 1700 és 2000 forint között mozgott. Sajnos, fiatalos divattá vált. De egyáltalán nem mondható tömegesnek. A sörivás annál inkább, de tévétudósításokkal ellentétben kevés volt a magáról megfeledkezett, "belőtt" vagy részeg vendég. Egy falusi lagzi arányai sokkal rosszabbak. A Sziget, összes jó és bírálható vonásával együtt, beágyazódott a hazai és külföldi közgondolkodásba. A szervezők nyilatkozatai szerint lesz jövőre is.

Tekerj a türelemért!
Négy nap alatt mintegy háromszázan 1030 kilométert tekertek - röviden ez a Sziget Fesztiválon felállított "toleranciakerékpár" mérlege. A szobabiciklivel a látogatók tetszés szerinti ideig kerekezhettek - igaz, csak egy helyben. A rekordot egy tizennégy éves lány, Kosztolánczi Eszter tartja: több mint huszonöt kilométert hajtott. Kiderült, hogy a barátja tíz kilométerre, egy másik faluban lakik, s - mit tesz a szerelem? - ő mindennap átteker hozzá meg vissza, így nem szokatlan számára ez a táv.
Az ötletgazda Kurt Lewin Alapítványnak az volt a célja, hogy a megtett kilométerek összeadásával képzeletben eljussunk olyan európai városokba, ahol a másság elfogadása, az iránta való türelmesség szempontjából fontos esemény történt. Például Strasbourgba, ahová az Európai Parlamentbe első alkalommal hívtak meg homoszexuális házaspárt, hogy egy hivatalos ülésen felszólaljanak.
Vagy Pátkára, ahol 2003-ban a kisebbségi ombudsman kivizsgálta a község iskolájának a roma gyerekeket hátrányosan megkülönböztető és megalázó gyakorlatát. A Fejér megyei községben a romák legtöbbje speciális, ráadásul négy évfolyamonként összevont osztályokban tanult. Különbség volt a cigány és nem cigány gyerekek étkeztetése között is: míg az előbbieknek csupán műanyag pohár, utóbbiaknak üvegpohár járt. Kiderült, hogy származás szerint nemcsak külön asztalnál, de külön időpontban is ebédeltetik a tanulókat.
Az Ec-pec Alapítvány előítélet-kezelő tréninget szervezett a pedagógusok számára, amelyen megtanulhatták, hogyan lehetnek nyitottabbak, befogadóbbak. A tanárok úgy látják, három év alatt sokat fejlődött a gyerekek toleranciaszintje is, ami az iskolai konfliktusok és a hiányzások számának csökkenésében látszik. Ennek szép példája - ami korábban elképzelhetetlen volt -, hogy romák is színpadra állnak, és 2005-ben a gyerekek együtt adtak fergeteges kétórás karácsonyi műsort a kultúrházban.

Nem beszél róla
Molnár Ferenc, a Megasztár II. győztese elismeri, ő is érezte már hátrányban magát roma származása miatt, mégsem beszél a sérelmeiről:
- Nem az számít, hogy velem mi történt - magyarázza az öt kilométert letekerő Caramel. - Az a fontos, hogy az emberek megtanulják elfogadni egymást akkor is, ha más a bőrük színe, más a vallásuk vagy másképp gondolkodnak a világról. Azt kérdezed, hogyan? Szerintem a gyerekek nevelésével, jó példákkal lehet elérni, hogy ne féljünk egymástól. Én egyszerűen "csak" élek, és nem akarok bizonyítani semmit. Mert az egész életem arról szól, hogy ugyanolyan vagyok, mint bárki. Vagyis nem vagyok "más".


A fotókat Kállai Márton és Pál Anna Viktória készítette