Mindnyájunk Öcsi bácsija

Amikor tehetsége kibontakozóban volt, a háborús szenvedések után arra várt az ország, hogy a csatatér hősei helyett a civil élet küzdőterein találjon magának szenteket. Nemcsak kötelességből, vezényszóra kívánt tapsolni a publikum, de saját jószántából is tetszést akart nyilvánítani. A személyi kultusz mechanizmusa működött, a nimbuszteremtés szalagrendszerben folyt, így nem volt nehéz "legyártani" korunk hőseit. A futballt a Rákosi-érában paradox módon a "kapitalistákkal" fizettettük meg: a szponzorálása kitelt egy útlevélből, ehhez már csak a határsorompót kellett "szakszerűen" működtetni. A vámmentesen behozott nejloning, orkánkabát, zsilettpenge, egyszóval "a hatalom félrenézése" volt a járandóság. (Más kérdés, hogy a sorompó guillotine-ként is működött: szegény Szűcs Sándornak, a Szolnokról induló válogatott focistának az élete ment rá egy tiltott határátlépési kísérletre...)
Mindehhez pedig a pálya szélén ott fortyogott a sok-sok megatonnányi emberi indulat, amiből végül összeállt az Aranycsapat. Ebben a nagyszerű együttesben lett Puskás Ferenc első az egyenlők között. Korszakos hőssé pedig attól vált, hogy nagyszerűségét át tudta menteni egy másik bolygóra: Spanyolországban a "száguldó őrnagy"-ból "Pancho" tudott lenni, Farkas Mihály kedvence a Real Madridban is koronás fővé magasztosult.
A hazatérése sem volt éppen diadalmenet. Sokan a "szökött katonatisztet", az országot cserbenhagyó imádott ikont látták benne. Ebből a szerepből kellett szövetségi kapitányként a válogatott kispadjára ülnie, és eljutnia addig, hogy ma már tízmillióan szorítsunk érte. Karrierje azért megismételhetetlen, mert akkor szárnyalt, amikor a pályája még egymásra acsarkodó rendszereken ívelt át, és ez adott az egész életútnak drámai töltést. Mi, akik "élőben" láttuk játszani, az ifjúságunkat idézzük meg vele. No meg hamvába holt vágyainkat, amelyeket ő valósított meg helyettünk.
És, ha utcát kell elnevezni róla, mi igennel szavazunk!