Tíz hónap boldogság

De azt mindig tudtam róla: rendkívül nehéz ember. Hányszor, de hányszor vesztünk össze az elmúlt években, amikor újságíróként kapcsolatba kerültem vele. Egyetlen félremagyarázott cikk vagy szerinte rosszul feltett kérdés elég volt a sértődéshez akármelyik lapnál, és akkor hónapokig nem nyilatkozott. Holott őt mindig beszéltetni kellett, hiszen sohasem fogta vissza magát, annyi embert osztott ki, amennyi éppen eszébe jutott. Egy markáns vélemény pedig kizárja az arany középút lehetőségét, Dömét tehát a szurkolók vagy szerették, vagy utálták. Szerették, ha egy népszerűtlen embernek ment neki, és utálták, ha kedvencet bántott.
Tíz hónapja változott meg. Amikor szövetségi edző lett a válogatott mellett, akadt egy ember, aki végre meg tudta fegyelmezni. Kisteleki Istvánnak hívják, foglalkozása szerint elnök, így hatalmi szóval nyugodtan ráparancsolhatott Détárira, hogy a minden hónapban felvett igen tisztes fizetésért cserébe jó szorosra zárja a száját. Nem kellenek a balhék, nem kellenek az odamondogatások, törődjön inkább a válogatottal.
Détári Lajos fél évig az ország legnyugodtabb embere lett. Végre azt tehette, amit mindig is tenni akart: hiúságát legyezte, hogy éppen a nemzeti csapathoz került, ahol a játékosok félistenként tekintettek rá; jókedvűen látott munkához, hiszen mindig is imádta a játékosokat, és ők is nagyon szerették; valóban hitt a sikerben, mert ő az az ember, aki nulla-hatnál is jó esélyt lát az egyenlítésre.
Aztán jöttek a meccsek, és a meccsekkel általában együtt járó megszégyenülések. Óriási pofon a norvégoktól, szörnyű futball a törökök ellen, majd Málta. Csak így egyszerűen: Málta - mert nincs szó a magyar nyelvben, ami hűen kifejezhetné azt az érzést, amit a máltai mérkőzést látva éltünk át. A közhangulat megfordult: a tavasszal még rendre bizakodó szurkolók az ősz végére ismét egy lenullázott válogatottat kaptak, és ebben a közegben nem lehetett megúszni az edzőváltást. Bozsik Péter kapitány muszájból lemondott, Détári Lajos viszont ragaszkodott posztjához. Gyaníthatóan egyrészt a fizetése miatt, másfelől pedig tényleg megszállottként akart bizonyítani, és remélte, hogy legalább a Kanada elleni, tét nélküli meccsen jutalomból felkérik őt a válogatott élére.
A többit tudjuk: Várhidi Péter lett a megbízott kapitány, majd néhány hete véglegesítették is, Détári Lajost pedig, ahogy mondani szokták, közös megegyezéssel kirúgta az MLSZ. Az év elején már tudta jól Döme is, mi lesz a sorsa. Hírlik, ismét felülkerekedett benne a dac: tartja magát a pletyka, hogy az egyik nap az orra alatt serkenő többnapos borostával ment be dolgozni, és amikor kérdezték tőle, mi az, odavetette, hogy igyekszik megfelelni az igényeknek, mert a válogatottban csak bajuszos emberek kapnak munkát...
A tíz hónap gyorsan véget ért. Hiába szerződtette edzőnek Détárit a megyei egyes Felsőpakony, ez az új állás kevésbé lesz hatással a jellemére. Alighanem újra jönnek majd az igen pattogós nyilatkozatok - az újságok újra harapnak Dömére, ő pedig szívesen küldözget mindenkit a fenébe, már csak két okból is. Egyrészt ami a szívén, az a száján, másfelől pedig igyekszik megfelelni annak az általunk rákényszerített szereplési vágynak, ami őt az elmúlt tíz hónapon kívül mindig is jellemezte.
Úgyhogy, már csak az elfogultság és a hajdani veszekedések miatt is, én tényleg féltem Dömét. Elvették tőle a szerelmét, ezáltal egy végletekig sértett embert csináltak belőle. Mert az kétségtelen: ha az új kapitány nem is akar vele együtt dolgozni, létezik olyan poszt az MLSZ-ben, ami járna Détárinak. Akár egy utánpótláscsapat vezetése, akár egy hely a 2012-es Eb-pályázat körül.
Mert Détári Lajos még mindig több százezer szurkoló szemében sztár, az újkori labdarúgásunk legnagyobb sztárja. És nem biztos, hogy éppen vele kellene megutáltatni a magyar futballt.