Ritmus

Norah Jones: Not Too Late
(EMI/Blue Note)
Már féltettem ezt a bájos és tehetséges tündért, hogy az utóbbi években megtett kitérői után nem talál viszsza saját útjára. Szerencsére tévedtem. A nyolc Grammy-díjjal büszkélkedhető, többmilliós lemezeladást produkáló, huszonnyolc esztendős Norah Jones (a világhírű indiai szitárművész, Ravi Shankar leánya) kortársai istápolása után és saját örömzenekarának albumát követően megint a tőle megszokott stílusban adja elő újonnan keletkezett dalait, vagyis megint a jazz-blues-folk-country keverékét nyújtja harmadik lemezén. Lehet, hogy a szakma némi továbblépést várt el tőle, ő viszont ezentúl is az érzékiségre apellál, és marad a borongós hangulatú számoknál. Nem is vagyok biztos benne, hogy jól állna neki a műfajváltás. Norah Jones felvételeit esős vasárnap délutánokon, komor téli estéken kifejezetten jó hallgatni. Még az is lehet, hogy az életkedvem is visszatér tőlük.

The Beatles: Love
(EMI/Parlophone/Apple)
Kiszűrődik a nappaliból a Beatles-zene, megy a tévében az Egy nehéz nap éjszakája, már több mint negyvenéves. Gyerekeim nézik a filmet, én meg hallgatom a "legújabb" Beatles-lemezt, és éppen itt írok róla. A legendás zenekar rég nem létezik, ketten közülük már az égi zenekarokban játszanak, de még mindig lehet "üzletelni" velük. Love címszó alatt huszonhat felvétel került lemezre, egyik sem eredeti formájában, hanem a banda atyamestere, George Martin, illetve Giles nevű fia mixelte valamennyit egy kanadai kortárs táncos cirkuszi társulat Las Vegas-i műsorához. Nem nagyon piszkáltak bele a slágerekbe: egyiket a másikkal összeházasították, variáltak a sebességgel, rövid motívumokat csereberéltek, vonósnégyest kevertek alá, sőt még visszafelé is játszották valamelyiket. Több mint nyolcvanpercnyi "újdonság" született meg így. Túl sok értelmét nem látom, úgyhogy megyek nézni a filmet.

Go - The Very Best of Moby
(EMI/Mute)
A New York-i zenész-producer, Moby válogatáslemezének szerkesztését a barátaira bízta. Őket kérte meg arra, hogy csemegézzenek kedvükre tizenöt éves pályafutása általuk legjobbnak ítélt felvételeiből. Nem volt egészen jó döntés, mert egy csomó kedvencet kihagytak, és bizonyos időszakokat teljességgel mellőztek. A lemezen hangsúlyossá vált az 1991-es Go, a Twin Peaks fő motívuma, hallható az 1998-as James Bond-téma, miközben ezeknél sokkal ismertebb számok hiányoznak. Egyébként is kevés a tizenöt felvétel egy termékeny alkotó munkásságának összegzéséhez, nyugodtan készülhetett volna dupla korong, s akkor nem lenne hiányérzetünk. Azonban Moby megpróbálja kárpótolni rajongóit, két vadonatúj számot nyújt át: a Blondie egykori szőke dívájával, Debbie Harryvel adja elő a New York, New York című nótát, a francia Mylčne Farmerrel pedig a Slipping Away-t.