Jég hátán

A harmincas években háromszor is megmérkőztünk: előbb 3-0-ra, majd 1-0-ra kapott ki a magyar válogatott. A Nemzeti Sportot és a Sporthírlapot tudósító Bikár Deján doktor részletes írásaiból kiderül: az együttes a vereség dacára megállta a helyét, hiszen a Hammarbyval és az AIK Stockholmmal döntetlent játszott. Igaz, a mérkőzéssorozat igencsak kimerítő lehetett, hiszen míg ma tizennyolc-húsz játékos vállal be egy hosszabb tornát, akkor tíz hokist lehetett nevezni. Nem nehéz utánaszámolni, hogy ez két teljes sor sincs... Általában a három csatárt cserélgették rendszeresen az edzők, ám csupán három-négy percenként - a mai negyven-ötven másodperces sorcserékkel ellentétben. Így amíg manapság egy korongos legfeljebb 25­30 percet tölt a pályán, akkor egy izmosabb hátvéd bizony nem nagyon úszta meg 45 perc alatt.
Az elmúlt évtizedben a magyar jégkorong mérföldekkel közelebb került a svédhez, ám 1937-ben ennél is kisebb volt a különbség. Cseremez híján a magyar együttesnek a szintúgy fehérben pompázó románok ellen a londoni Harringway Rangers sárga trikójában kellett játszania; az is szokványosnak tekinthető, hogy a harmadszor is megváltoztatott lebonyolítás miatt a Lator-csapatot amúgy simán kiütő lengyelek visszaléptek; ám az már legalábbis az abszurd kategóriába tartozik, miként engedhették meg a szervezők kilenc londoni fiatalembernek, akik egy kukkot sem tudtak magyarul, hogy a magyar korongválogatottnak kiadva magukat, egyszerűen megebédeljenek a csapat helyett... Bár Bikár doktor aligha bánta a csínyt, hiszen megjegyezte: "Az élelmezés rémes. Naponta ürühúst kapunk. Brrr!" Ürüt ma már nem adnak. Cserélni sokat lehet, tartalék mezből van elég. A jégkorong rengeteget változott, a svédek most még inkább előttünk járnak, így pedig nyugodtan leírhatjuk: 2007 márciusában szenzációt okozott a magyar együttes, amely a Papp László Sportaréna kilencezer tomboló szurkolója előtt 2-1-re legyőzte olimpiai és világbajnok ellenfelét.
És a történelemkönyvekbe már csak ez kerül be.