Egyetértésben

Nem árt leszögezni, szó sincs arról, hogy a Barcelona, az Inter vagy akár a Sparta Praha került volna a magyarok útjába: a Bajnokok Ligájában induló Debrecen az északír Linfield és a svéd Elfsborg párviadalának győztesével játszik, az UEFA-kupában érdekelt MTK az örmény Asztarakot, a Honvéd pedig a moldovai Nistru Otachit kapta.
Tízből négyen mégis azt mondják, hogy a három magyar együttes mindegyike gyors búcsút mondhat amúgy sem hónapokra szőtt európai kupaálmainak. Sok dacos, a labdarúgásban minden reményét elveszítő szurkoló persze már akkor is a magyar csapatok ellen szavazna, ha a gibraltári autómosók vagy a közép-angliai telivérek válogatottjával mérkőznének, ám ez a negyven százalék mégis enyhén sokkoló. A futballisták mellett ma már a szurkolók is hit nélkül várják a mérkőzéseket.
Ám hogy a drukkerek várakozása tökéletesen szinkronban van az esélyekkel, azt a játékosok, szakvezetők nyilatkozatai is jelezték. A debreceni Sándor Tamás amondó, sok jóra nem számíthatnak a svéd bajnok ellen, a Honvéd edzője, Supka Attila szerint egyáltalán nem kötelező a továbbjutás a moldovaiak ellenében, az MTK szakmai igazgatója, Garami József pedig azon kesereg, hogy jobb lett volna idegenben kezdeni az örményekkel szemben.
Most, 2007 nyarára szurkoló, játékos és edző egyaránt belátta: elég már a hülyítésből, a magyar futball válogatottként és klubszinten egyaránt az európai mezőny legaljára csúszott vissza. Még két-három év, és végképp átértékelhetjük a helyzetet: ha kikapunk egy andorrai csapattól, az nem szégyen, hanem balszerencse, ha pedig legyőzünk egy szlovákot, az nem papírforma, hanem óriási bravúr.  És ezen bizony az sem sokat változtat, ha az a negyvenszázaléknyi borúlátó voksoló téved, és nagyszerű futballal, elképesztő elszántsággal, rég nem látott virtuozitással, minden előzetes esélylatolgatásra rácáfolva augusztus elején akár két magyar csapat is továbbjut.