Vidéki zsidókkal kezdődött

Nyolcvan évvel ezelőtt, 1944. április 16-án kezdődött meg a gettósítás Északkelet-Magyarországon és Kárpátalján – 2001 óta minden év április 16. a holokauszt magyarországi áldozatainak emléknapja. A kerek évforduló apropóján hirdették meg tavasszal a Holokauszt 80 emlékévet; ennek keretében a Rubicon Intézet tematikus estjén a vidéki magyar zsidóság elpusztításáról beszélgettek a szakemberek: Klacsmann Borbála, a University College Dublin posztdoktori kutatója; Stark Tamás, a BTK Történettudományi Intézet tudományos tanácsadója és Szarka László, a Rubicon Intézet tudományos munkatársa.

Magyarországon a zsidókat már korábban is érték jogfosztások; 1919-től kezdve egészen konkrétan nyomon lehet követni azt a folyamatot, ahogy a politikai elit igyekszik kiszorítani a közéletből a zsidókat. Az 1920-ban életbe lépő numerus clausus (zárt szám) törvény korlátozta a felsőoktatási intézményekbe felvehető zsidó hallgatók arányát. 1938-ban az úgynevezett első zsidótörvény főként a zsidó értelmiség számbeli arányát korlátozta a megnevezett foglalkozásokban (orvos, ügyvéd, mérnök stb.). Ezt követte 1939-ben a második zsidótörvény, amely már nyíltan antiszemita jegyeket hordozott, hiszen arról rendelkezett, hogy kit kell zsidónak tekinteni. Az 1941-ben bevezetett harmadik zsidótörvény értelmében pedig már megtiltották a zsidók és nem zsidók közötti házasságot, illetve intim kapcsolatot.

Az 1930-as népszámláláskor 440 ezer zsidót regisztráltak, 1941-ben már 825 ezerről beszélnek. Ez a növekedés abból (is) adódott, hogy például már nemcsak azok számítottak zsidónak, akik az izraelita felekezethez tartoztak, hanem a kikeresztelkedett zsidók is. Továbbá a népszámlálás alkalmával már nemcsak a megkérdezett vallását kellett beírni, hanem a felmenőkét is: a zsidótörvények értelmében ugyanis ha valakinek az egyik vagy mindkét nagyszülője zsidó származású volt, akkor ő zsidónak számított. Aki a magyar állampolgárságát nem tudta igazolni, az úgyszintén.

Adolf Hitler elképzelése nemcsak a zsidók fizikai megsemmisítését jelentette, hanem a kultúrájuk eltörlését, a köztudatból való eltüntetését is. Az endlösung, azaz a végső megoldás végrehajtását egyre inkább követelő Führer a megszállásunk után a magyar zsidók deportálását Adolf Eichmannra, az SS alezredesére bízta. A felállított Sztójay Döme-bábkormány Jaross Andor vezette Belügyminisztériuma egymás után bocsátotta ki a zsidók életkörülményeit korlátozó rendeleteket. A magyar zsidókat valamennyi közszolgálati tevékenységtől, foglalkozástól eltiltották, bezárták üzleteiket, elkobozták értékeiket. Kötelezővé tették a sárga csillag viselését: „Minden hatévesnél idősebb, zsidónak minősülő köteles ruhájának bal mellrészén egy 10×10 centiméter nagyságú, hatágú sárga csillagot viselni.”

Április közepén a keleti határterületeken, Kárpátalján megkezdődött a vidéki zsidóság gettósítása, amellyel a csendőrséget bízták meg, szoros együttműködésben az addigra megbízható híveik irányítása alá helyezett helyi adminisztratív hatóságokkal. A gettókat általában a városok külterületein létesítették; a két nagy Pest megyei gyűjtőtábort, a monorit és a budakalászit téglagyárak területén hozták létre. Ezeket a túlzsúfoltság jellemezte; az említett két gyűjtőtáborban aki nem talált helyet magának a téglaszárítókban, az a szabad ég alatt rekedt – 1944 nyaráról beszélünk, hol tűző napról, hol özönvízszerű záporokról. A monori táborban 9 ezer ember zsúfolódott össze, a budakalásziban valamivel kevesebben, megfelelő élelmiszer-ellátás nélkül, miközben a higiénia legalapvetőbb elvárásait sem biztosították számukra (például eleinte latrina sem volt, a könyörgések után a csendőrség kiásatott egy árkot, ott kellett elvégezni a dolgukat). Gyakorlatilag állatokként kezelték a zsidókat, ezt nagyon sokan nem bírták elviselni, és öngyilkosságot követtek el már a gyűjtőtáborban.

A gettósítás egyszerre jelentette a rablási folyamat kezdetét. Ugyan leltározták az elhurcoltak ingóságait és zárolták otthonaikat, de a kevés számú túlélő hazatérve nemigen talált semmi értéket, addigra minden mozdíthatót elloptak. Nem sokkal később pedig elindult a vidéki zsidóság koncentrációs táborokba szállítása. Alig két hónap alatt, május 15. és július 9. között, embertelen körülmények közt mintegy 437 ezer zsidót de­­portáltak az ország vidéki területeiről. 
Amikor a gettókból elindultak a halálvonatok, ezeken abszolút többségben voltak a nők, a gyermekek és az idősek, merthogy a férfiak zömét vagy már korábban, vagy a gettóból elvitték munkaszolgálatra. (Abszurd módon sokan ennek köszönhetően élték túl a holokauszt borzalmait.) Az elhurcoltak többségét Auschwitzba szállították, de sokakat deportáltak Bergen-Belsenbe vagy Dachauba. A koncentrációs táborokban a nácik szintén kiválogatták a munkára fogható embereket, míg a többiek azonnal mentek a gázkamrába. Csak minden tizedik élte túl a háborút.

Nyolcvan évvel ezelőtt a holokauszt drámai fejezete zajlott le néhány hét alatt. Azt szoktuk mondani, hogy Auschwitz a legnagyobb magyar temető, ott nyugszik a vidéki magyar zsidóság többsége. És akkor még ezután következett a nyilas rendszer és a budapesti zsidóság megpróbáltatása…