Prost F1-es története

Miután Bernie Ecclestone igent mondott a Liberty Mediának, és eladta a Formula–1-et, állítólag keserűen megjegyezte, hogy az ő versenyszériája a fine dining megtestesítője volt, míg az amerikaiak McDonald'sot csináltak belőle. Tény, hogy 2016 óta sokat változott a száguldó cirkusz, az egyik jellemzője például, nem minden verseny után az első kérdés, hogy Lewis Hamilton vagy Max Ver­stap­pen nyert-e. 

Nem volt ez mindig így. A For­mula–1-es korszakokat ugyanis a versenyzők közötti rivalizálások szerint is lehet kategorizálni. Ezek gyakorta komolyabb beszédtémát jelentenek a versenyeknél. Néhány tisztességes volt, másokat inkább a bulvárlapok élveztek. Sok rövid mellett több egész karrieren keresztül tartott, és a legjobbak eldöntötték a világbajnokságot. A hatvanas évek így Jim Clark és Graham Hill párosáról voltak híresek, a hetvenes évek Niki Lauda és James Hunt vetélkedéséről, a nyolcvanas évek Nelson Piquet-ről előbb Alan Jones, majd Nigel Mansell ellenében, a kilencvenes évek Michael Schu­ma­cherről szóltak Damon Hill és Mika Häkkinen párosításában, az új évezred pedig Lewis Hamiltonról Fer­nando Alonso, Nico Rosberg és Max Verstappen vetélytársaként. 

∗

Legendák szerint 1985 és 1993 között a Formula–1-rajongók hétfőnként úgy találkoztak az irodában, hogy „Na, mi volt? Senna vagy Prost?”, és a reggeli kávé fölött vitatták meg a vasárnapi futam finomságait. De a történet korábban kezdődik: 1955. február 24-én, a Loire-régióban fekvő Saint Cha­mond közelében, ahol Alain Prost egy konyhabútorgyártó kisiparos fiaként született. Hamar kiderült, hogy nem áldotta meg a sors kosárlabdázó-alkattal, ám határtalan energiája bőven pótolta a magassággal kapcsolatos hiányosságait. Birkózott, görkorcsolyázott, focizott, többször eltört később védjegyének számító orra. 14 évesen egy dél-franciaországi családi nyaraláson fedezte fel a gokartot, és ami szórakozásnak indult, hamarosan megszállottsággá változott. Számos gokartbajnokságot nyert, 1974-ben otthagyta az iskolát, hogy főállású versenyző legyen, ehhez a pénzt motorok tuningolásából és gokart­forgalmazásból teremtette elő. 

Az 1975-ös francia felnőtt-gokartbajnokság megnyerése után a Formula Renault-ba került, majd a Formula–3-ba. 1978-ban és 1979-ben megnyerte a francia és az euró­pai F3-bajnokságot, ekkor már több Formula–1-es csapat is érdeklődött iránta. 1980-ban szegődött a McLarenhez, és első évében négyszer ért célba, már az első futamán pontot szerzett. Ám több balesetet is szenvedett (az egyiknél eltörte a csuklóját, a másikban agyrázkódást kapott), amelyeket Prost szerint a McLaren vezetésével összefüggő technikai meghibásodások okoztak. Ezért felbontotta kétéves szerződését, és aláírt a Renault-val. Első győzelmét itt aratta, méghozzá igazán legendásan: francia pilóta, francia autóval az 1981-es Francia Nagydíjon Dijonban. Ekkorról származik híres mondása: „Korábban csak hitted, hogy meg tudod csinálni, most már tudod.” 

A Renault-nál eltöltött három szezon alatt kilenc győzelmet szerzett, de egyre inkább összetűzésbe került a csapat vezetőivel, akik őt hibáztatták a világbajnoki cím elvesztése miatt, és a francia szurkolókkal is, akik jobban kedvelték csapattársát, Rene Arnoux-t. Az akkori híradások azzal voltak tele, hogy Prost sosem nyeri el a bajnoki címet. 1984-ben kezdett versenyezni a brit székhelyű McLarennél, itt ragadt rá végképp az analitikus gondolkozására utaló Professzor elnevezés. Már a Renault-nál hívták így hébe-hóba, de az 1985-ös, első világbajnoki címével vált a név széles körben ismertté. Ekkor már tudatosan fejlesztette tökélyre a Niki Laudától ellesett módszereket. Az edzéseken az időmérők helyett a versenybeállításra koncentrált, így gyengébb rajtpozícióból indulva is gyorsabb tudott lenni a versenyen ellenfeleinél. A vasárnapi futamokon pedig csak a legfontosabb szakaszokban feszegette a határokat, így igen nagy hatékonysággal nyert. Ő lett az első francia világbajnok, egy évvel később pedig 26 év után az első, aki ismételni tudott. 

∗

A csapat motorgyártója a dél-amerikai piacra tekintettel brazil versenyző igazolását kérte, a McLaren vezetői ezért a háromszoros világbajnok Piquet-t szemelték ki, Prost azonban Sennát ajánlotta. A híres analitika itt cserbenhagyta, ugyanis Senna sokkal gyorsabbnak bizonyult, és így egyre nőtt közöttük a feszültség. 1989-ben az imolai verseny után végleg megromlott a kapcsolatuk. Prost azzal vádolta csapattársát, hogy a hírnév miatt túl veszélyesen vezet. A szezon egy suzukai összecsapással ért véget, ahol a sikamban Prost direkt elzárta Senna elől az előzés lehetőségét, és megnyerte harmadik címét. A vitában a McLaren Senna mögé állt, így Prost 1990-re a Ferrarihoz igazolt. Az első évben öt futamot nyert, és ismét eljutott az 1990-es szezon döntőjéig Japánban, ahol Senna bosszút állt: második bajnoki címét úgy szerezte meg, hogy belehajtott a Ferrariba Suzukában. Prost erre úgy nyilatkozott, hogy Senna tette undorító, vetélytársa pedig „érték nélküli ember”. 

1991-ben a Ferrari nem találta a konstruktőri beállításokat, így tíz év után először Alain Prostnak nem sikerült futamot nyernie. Kritikáját nem tartotta magában, így a szezon vége előtt kirúgták. Mivel akkor már késő volt csapatot találnia, egy évet kihagyott és kommentátorként dolgozott. 1993-ban tért vissza a Williams–Renault-hoz, ahol újabb hét futamot nyert – ezzel összesen az akkor rekordnak számító 51-et –, és megszerezte negyedik világbajnoki címét. Ám hamarosan szembesült a döntéssel, hogy Senna ismét csapattársa lehet, így bejelentette visszavonulását, mondván: „A sport sokat adott, de nem ér többet.” 

Sennával való ütközéseiről ma sem lehet egyértelműen megállapítani, hogy véletlenek vagy szándékosak voltak-e. A versenyzők viszonya az utolsó időszakban annyira elfajult, hogy nem is beszéltek egymással, 1993-ban a Brazil Nagydíjon Prostot a rendőrségnek kellett megvédenie a feldühödött brazil szurkolóktól. Visszavonulása után azonban kibékültek, és az 1994-ben versenybalesetben elhunyt Senna temetésén Prost volt az egyik koporsóvivő. 
A francia éppen ezért fájlalja, hogy a játék- és dokumentumfilmek egyfajta antihősként mutatják be az istenített Senna mellett. Az Asif Kapadia Sundance- és BAFTA-díjas dokumentumfilmje Senna egyértelmű ellenségeként ábrázolja. Prost a bemutató után rögtön jelezte, a film sokat ferdít azzal, hogy nem beszél olyan kulcsmomentumokról, mint például, hogy visszavonulása után Senna nyilvánosan nyilatkozott, mennyire hiányzik neki a francia. Prost szintén kifogásolta a Netflix Sennáról forgatott tavalyi sorozatát is – pedig abban nem ő a legnagyobb ellenfél –, mondván, az érzéketlen, így a brazilnak nem tetszene. 2024-ben a franciák is csináltak egy dokumentumfilmet, amelyben a jó és a rossz kliséi nélkül próbálják elmesélni a Formula–1 legnagyobb rivalizálását. 

Prost márciusban úgy nyilatkozott, nem telik el nap, hogy ne gondolna Sennára, mivel a több mint 320 ezer követővel rendelkező Instagram-fiókjának legnagyobb tábora Brazíliából származik, és mindennap kap Sennára vonatkozó üzeneteket. Gyűlölködőket is. Fájlalja, hogy a mai napig nem saját érdemei alapján sorolják be a Formula–1 legendái közé, hanem a bra­zilhoz képest határozzák meg. Korábban úgy nyilatkozott kettősükről, hogy Senna szenvedélyes, misztikus, magabiztosságot sugárzó pilóta volt, akiért éppen ezért mindenki rajongott, ő viszont a rideg Professzor volt, aki hiába tudott gyorsabb lenni versenykörülmények között, az imázzsal szemben alulmaradt. 

∗

Nem véletlenül sajnálja a negatív képet, hiszen a Formula–1-en túl is számos eredményt ért el. 1986-ban megkapta a francia becsületrendet, 1999-ben beválasztották a Nemzetközi Motorsport Hírességek Csarnokába, 2017-ben az FIA Hírességek Csarnokába. Rekordjait azóta rendre megdöntötték, főként Mi­chael Schumacher, mégis, amikor 1997-ben megvette a Ligier istállót, a Formula–1-es világ tárt karokkal fogadta. Autói öt szezon alatt csak 35 pontot szereztek, így 2002-ben be kellett zárnia. 2012-ben a Renault nemzetközi nagykövete lett, 2017-től öt évig az Alpine istálló tanácsadójaként dolgozott, és néha még ma is feltűnik a paddockban. Emellett 2002 és 2014 között több kerékpárversenyen indult, a francia Andros Kupában – amelyben jeges, havas pályákon versenyeznek –, 2007-ben, 2008-ban a Toyota csapattal, 2012-ben a Dacia csapattal győzött. Hetvenedik szü­­letésnapja alkalmából a világ számos szakkommentátora emlékezett meg róla, ám ő sztoikusan úgy reagált, hogy az emberek szemében valószínűleg már élete végéig csak Senna vetélytársa marad.