Aki mindig a saját útját járta

Robert Redford pályája ritka ívet rajzolt: a stúdiórendszer csillogásától az önálló hangokért küzdő független filmes világig, a poszterfiú szerepkörétől a politikus társadalomkritikáig. Egyszerre volt kö­­zön­ség­kedvenc és a fiatal, kockázatvállaló rendezők mentora. Nekrológjai ezért nemcsak filmcímeket sorolnak, hanem egy szemléletet búcsúztatnak, a függetlenség, a kitartás és a természet iránti hűséget. 

Santa Monicában született 1936. augusztus 18-án Charles Robert Redford Jr. néven. Baseballösztöndíjjal került a Colorado Egyetemre, azonban személyes veszteségei és lázadása messzire sodorta a biztos pályáról. New Yorkban épített előbb díszleteket, majd az American Academy of Dramatic Arts időszaka után debütált a Broadwayn, és következtek a televíziós epizódszerepek. A nagy áttörést Neil Simon Mezítláb a parkban című darabja hozta Jane Fondával, a filmváltozat azonnal sztárrá tette. 

A klasszikus Redford-mítoszt az 1969-es Butch Cassidy és a Sundance kölyök teremtette meg. Paul Newman oldalán a kedélyes törvényenkívüliség, a bajtársi kémia és a pimasz elegancia mintaképe lett. Négy évvel később A nagy balhé hozta újra össze a legendás párost, Redford pedig Oscar-jelölést kapott a szélhámos ifjoncért. A hetvenes években sorra jöttek a szerepek, amelyek mögé könnyű volt politikai állásfoglalást képzelni. A jelölt, Az elnök emberei vagy az Ilyenek voltunk mind a magányos, rendszerrel, természettel dacoló figurát mutatta. 

Egy idő után maga akart kitörni a hollywoodi szépfiúszerepkörből, és nem félt csúnya vagy hallgatag karaktereket játszani, sőt a hősökhöz sem ragaszkodott. A kamera túloldalára állván pontossággal mesélt az emberi drámákról is. Rendezői bemutatkozása, az 1980-as Átlagemberek azonnal a legjobb rendezői Oscart hozott, és a visszaigazolást, hogy Redford valóban Hollywood álomkarrierjét járja: a kamera elől a kamera mögé tud ülni. 

A hetvenes évek végének piaci óvatossága egyre erősebben zavarta, ezért úgy gondolta, ideje megteremteni a szabad kísérletezés terepét. 1980-ban hozta létre ezért Utah-ban a Sundance Intézetet, majd a Park City-i fesztivált, amely kezdetben egyszerű összejövetel, később ugródeszka, végül teljesen a független filmes ökoszisztéma központja lett. Steven Soderberghtől Quentin Ta­ran­tinón át Paul Thomas Andersonig vagy Darren Aronofskyig számosan mutatkoztak be itt, és pályájukat örökre meghatározza a

Sundance stílusa. Vagyis a tény, hogy kis költségvetéssel is lehet sikeres, közönség által kedvelt, eredeti filmet készíteni. 
A fesztivált az évek során kritikák is érték, hogy már celeb- és pénzszerzési központ, azonban Redford mindig ragaszkodott a sokszínűséghez és a kezdők bemutatkozási lehetőségéhez. Amikor 2025-ben a szervezők bejelentették, hogy a megnövekedett érdeklődés miatt 2027-től Boulderbe költözik a seregszemle, Redford azt közölte, hogy a változás a túlélés feltétele. Ez a mottó egész pályáját meghatározta.

Ugyanígy a környezet szeretete is végigkísérte aktív éveit. A Folyó szeli ketté finom lírája, a Távol Afrikától tágas horizontjai, a Jeremiah Johnson zordon westernje egyazon tőről fakadnak. Redford számára a természet nem kulissza, hanem erkölcsi közeg. Nem véletlen, hogy évtizedeken át az egyik leghangosabb környezetvédelmi aktivistaként dolgozott. Az Egyesült Államokban állami szinten, az ENSZ-ben pedig világszinten képviselte, hogy a levegő, a víz és a táj nemcsak egy bemutatás­ra váró téma, hanem az élet feltétele. 

A nyolcvanas évektől egyre válogatósabbá vált, de amikor elvállalt egy szerepet, annak mindig súlya volt: az Őstehetség középkorú baseballhőse, A kémjátszma hidegfejű stratégája, A suttogó empatikus zsenije, a szinte egyszereplős Minden odavan öreg tengerésze mind emlékezetes figurák maradnak. 2018-ban fogalmazott először úgy, hogy talán eljött az ideje több időt tölteni a családjával, de a nyugdíj kifejezést tudatosan kerülte. Így tért vissza például a Marvel-mitológiában is, a Bosszúállók: Végjáték epizódszerepében. 

Magánéletét őrizte, bár tragédiákkal pettyezve, de nyugodt életet élt. Kétszer nősült: Lola Van Wagenennel négy gyermeket vállalt (közülük csecsemőként hunyt el Scott és 2020-ban rákban James). Második felesége Sibylle Szaggars művész, akivel utah-beli otthonuk csendje ugyanúgy része volt Redford életének, mint a fesztiválok zaja. 

Nehéz lenne egyetlen szerepbe sűríteni, ki volt Robert Redford. Nem véletlen, hogy a film- és a politikai élet nagyjai is azonnal méltatták. Meryl Streep „egy oroszlán távozásáról” beszélt, Jane Fonda „minden tekintetben gyönyörű embernek” nevezte egykori partnerét és barátját. Ron Howard „nagy formátumú művésznek” írta le, Leonardo DiCaprio pedig „abszolút legendaként”, aki egyszerre csinált politikailag is fontos filmeket és maradt rendületlen környezetvédő. Jamie Lee Curtis szófelhőbe sűrítette Redford életét: „Család. Művészet. Átalakulás. Kiállás. Teremtés. Örökség.” 

Donald Trump nagyszerű emberként emlegette, hozzátéve, hogy „Robert Redfordnak volt olyan időszaka, amikor senki sem volt jobb nála, amikor ő volt a legdögösebb”. Hillary Clinton „igazi amerikai ikonként” búcsúzott tőle, akinél a jónak lenni fogalma sohasem csak a pénzbevétel maximalizálását jelentette, hanem az erkölcsi iránytűt is. 

Jóllehet színészként szerzett hírnevet, azon kevesek egyike, aki Oscar-díját rendezőként kapta, akárcsak Warren Beatty, Clint Eastwood, Mel Gibson, Richard Attenborough és Kevin Costner. 2002-ben tiszteletbeli Oscar-díjat vehetett át, amellyel rendezői, produceri, valamint tehetségkutatói munkásságát is elismerték. Tény, a Sundance ma nem pusztán földrajzi hely vagy fesztiválnév, hanem egy intézmény. Szakértők szerint Redford ezen tette minden kasszasikerénél többet ér, mivel az általa felkarolt rendezők és színészek generációi megmutatták, hogy a nagy stú­diók­ mellett létező független filmes szcéna nem hóbort, hanem szükséglet. 

Számos kitüntetése között tudhatja a Kennedy Center díját, a New York-i Lincoln Center Charlie Chaplinről elnevezett életműdíját, a Golden Globe-díjat (kétszer is), a tiszteletbeli Golden Globe-nak számító Cecil B. DeMille-díjat és a BAFTA-díjat. Megkapta a francia becsületrendet, a legnagyobb civil amerikai kitüntetést, a Szabadság Érdemérmet, a velencei filmfesztivál Arany Oroszlán-életműdíját, 2019-ben tiszteletbeli César-díjjal (az Oscar francia megfelelője) tüntették ki. 

Robert Redford kaméleonjellegű karrierjét nem lehet egy jellemzővel leírni. Leginkább úgy lehetne megfogni, hogy a kamera előtt és mögött is az az ember volt, aki a társadalmi szerepekről és hazugságokról éppoly pontosan szeretett beszélni, mint a családi tragédiákról és a megbocsátásról. Éppen ezért fájó az elvesztése, a filmvilág pedig nem csupán egy legendát, hanem az erkölcsi iránytűjét is elvesztette vele. Ugyanakkor a jövőben minden független filmjében ott lesz a keze, hiszen ezek stáblistája mindig azzal zárul, hogy „Köszönet a Sundance-nek”.