Magyar delfin

Budapesten született 1878. február 1-jén Guttmann Arnold néven egy szegény zsidó család legidősebb gyermekeként. Apja zsákhordó volt. 

„Diákkoromon végig a testi vetélkedés volt legnagyobb örömem és élményem. Ha nem akadt versenytársam, akkor a vízzel birkóztam, mert az úszás változatlanul legkedvesebb sportom maradt. Serdültebb koromban állandóan figyeltem az ugróállványokról a vízbe röppenő sportolókat, az uszoda megbámult matadorjainak mutatványait. Megfigyeltem az úszásmodorukat is. Egyesek mellen, mások váltott karral szelték a vizet. Azzal az elhatározással figyeltem őket, hogy erős akarattal a legkiválóbbak közé fogom felküzdeni magam” – írta Hajós Alfréd a kezdetekről önéletrajzi könyvében. 

Álnévként használta 

Versenyzői pályafutását 1894-ben kezdte a Magyar Úszó Egyesületben. Amikor versenyeken indult, Hajós Alfréd álnéven jegyezték be. Egyike volt a korszak legtehetségesebb úszóinak, 17 évesen már Európa-bajnok volt. Egy évvel később, egyetlen úszóként került be az első magyar olimpiai keretbe, amely mindössze hét versenyzőből állt. Az athéni játékokra hazai versenymedence híján a Rudas fürdő 27-28 fokos vizében edzett. Az 1896-os olimpiára még Guttmann névre kiállított útlevéllel utazik, de az újságok tudósításaiban már Hajós néven szerepel. Az első újkori olimpián 100 és 1200 méteren is diadalmaskodott, megszerezve a magyar sport első olimpiai győzelmeit. Az úszóversenyeket április 11-én Pireuszban, a Zea-öböl 10-12 fokos, erősen hullámzó vizében rendezték. 

„Nyolc napig folytattam edzést a Zen-öböl vizében. A víz hőmérséklete napról napra csökkent. Az időjárás is borongós, szeles volt, s a tenger erősen hullámzó vize sem hívogatott biztatóan. Komoly elhatározásomtól azonban nem tágítottam. Sokszor mélyen beúsztam a hullámok közé, s ilyenkor a parton levők hangos kiáltással figyelmeztettek arra a veszélyre, amelyet – apály esetén – a szárazföldről elvonuló víz áramlása jelent. Április 9-én úsztam utoljára, addigra a víz már 11 fokra hűlt le. Április 11-én korán keltem, hogy idejében ott lehessek a verseny színhelyén. Társaim valamennyien mélyen aludtak, s bár egyenként is költögettem őket, kimerültségükre hivatkozva egyik sem volt hajlandó, hogy a versenyek helyszínére elkísérjen. Egyedül kocsiztam ki, és verseny előtt senki sem volt mellettem, aki biztató szavaival erőt öntött volna belém. Mire kiértem a majdnem kör alakú öbölhöz, a parton mintegy 40 ezer főnyi tömeg gyűlt össze, amely kíváncsian­ és türelmetlenül várta a versenyeket. A rövid távú versenyek az öböl mélyén kerültek lebonyolításra. Az indító- és a célvonalat bójákra erősített kötelekkel rögzítették le, a versenypálya tehát elég kezdetleges volt. A parti öltözőkből kis gőzösök szállítottak bennünket a rajthelyhez, ahol – úgy emlékszem – tizenhatan helyezkedtünk el a kötélbe fogódzkodva, egymás mellé. Közvetlenül mellettem balról szállt a vízbe az amerikaiak jelöltje, Williams, jobbról a harmadik az osztrák Hersch­mann volt. Pisztolylövés jelezte az indulást, s vadul nekivágtam a tarajos, húsbavágó hideg víznek (...) Észre sem vettem, hogy a vízben kifeszített kötél horzsolja a mellemet, csak úsztam, úsztam… Azt sem tudtam, hányadik helyen vagyok. Még fel sem eszméltem, amikor a mindinkább erősödő moraj és a tömeg zúgása jelezte, hogy a versenyzők célba értek. Egyszerre csak a kiáltásokból »Zito I Hungá­riái«, »Éljen Magyarország!« hangjai váltak ki, s a versenybíróság hajóján a legmagasabb árbócra lassan felhúzták Stobbe Ferenc bokrétaünnepi zászlaját. A zenekar pedig rázendített az osztrák himnuszra. De egyszerre elhallgatott a zene, s a hirtelen beállt csendben néhány ember ajkán megszólaltak a magyar himnusz hangjai. Az volt az érzésem, hogy a kis magyar kolónia tagjai inthették le a zenekart, s énekelték el nemzeti himnuszunkat. Győztem!… Győztem!… 1:22.2 másodperces időt úszva első lettem az olimpiák történetében az első úszóversenyek során.” 

Annyi ideje sem volt, hogy az 500 méteres táv startjához jelentkezzen, mert a 100 méteres verseny után már indulásra készen álltak a résztvevők, így 1200 méteren úszott. 

Két arany az olimpián 

„Ujjnyi vastag faggyúval kentem be testemet. Így védekeztem a dermesztő hideg víz ellen, az erős hullámokkal viszont számolnom kellett. A gőzösök egy vonalba állottak fel, s peremükről pisztolylövésre indultunk el. A görög úszók azonnal 100 méteres iramba kezdtek, s az öböl torkolatáig vezettek. Ott beértem őket, de nyomomban volt Paul Neumann, az 500-as olimpiai bajnok. Az öbölben már nem zavartak a kisebb hullámok, s érvényesülni kezdett a magyar úszásmód fölénye. A rendezés kezdetlegességére jellemző volt, hogy a kis gőzösök a rajt után sorsunkra hagytak bennünket, s csak miután a sikerült rajtot jelentették a versenybíróságnak, hajóztak ismét a versenyzők felé. A legjobbkor, mert egymás után kellett kihalász­niok a meggémberedett versenyzőket, köztük Neumannt is, aki – miután akkor már 20-25 méteres előnyt szereztem, s ezt látszólag nem tudta behozni – feladta a küzdelmet. Nem tagadom, hogy magunkra hagyatottságunkban magam is kísértésnek voltam kitéve arra a gondolatra, hogy a dermesztő vízben görcsöt kaphatok. De most már a biztos győzelem tudata a legnagyobb erőkifejtésre sarkallt. A partokat megszálló nézőtömeg moraja mind erősebbé vált, s amikor beúsztam a bóják és kötelek által jelzett célba, a halk magyar éljenzést orkánszerűen túlharsogta a „Zito I Hungária!” kiáltás, s elnyelte a kis magyar kolónia himnuszénekét. A piros-fehér-zöld zászló közben ismét felkúszott és másodszor hirdette a világ előtt a magyar sport sikerét.” 

A közönség ünnepelte, másnap a görög lapok már mint a „magyar delfint” emlegették. A király a zárófogadáson megkérdezte tőle: „Hol tanult meg ilyen jól úszni?” Mire nagy derültséget keltve azt válaszolta: „A vízben.” 

Hajós Alfréd 1896-ban ismét megnyerte Bécsben a nem hivatalos úszó Európa-bajnokságot, majd 19 évesen befejezte úszópályafutását. Áttért a tornára, és atlétaként is sikereket ért el. Később labdarúgó lett, klubja, a Budapesti Torna Club (BTC) színeiben 1897-ben játszott a Millenáris-pályán az első magyarországi labdarúgó-mérkőzésen, majd az első nemzetközi meccsen is. A BTC-vel 1901-ben és rá egy évre magyar bajnoki címet is szerzett, s 1902-ben az első magyar labdarúgó-válogatottnak ő volt a csapatkapitánya. 1904-ben visszavonult az aktív sportolástól. 1906-ban szövetségi kapitány lett, sőt még játékvezetőként is működött. Az 1900-as évek elején neves újságírónak számított, a Sport-Világ című lap az ő szerkesztésében jelent meg. 

Jelentős épületek 

Hajós Alfréd építészeti munkássága is jelentős. Alkotásai az eklektikától, illetve a szecessziótól a modern formák alkalmazásáig igen változatosak. Az egyetem elvégzése után első jelentős megrendelése a Magyarországi Református Egyház zsinati székházának megtervezése volt, majd az 1915-ben átadott debreceni Aranybika Szálló tette építészként is országosan ismertté a nevét. A két világháború között már önálló építészirodát vezetve főleg sportcélú létesítmények tervezésével foglalkozott. Elsőként az 1922-ben átadott, UTE számára tervezett sta­dion­ja valósult meg a Megyeri úton. 1930-ban adták át az általa tervezett, és ma nevét viselő margitszigeti fedett sportuszodát, amit a vasbeton szerkezet lehetőségének me­­rész kihasználása, korszerű tér- és homlokzatformák jellemeznek. A zsidótörvények hatálya alól so­káig­ felmentették, de a nyilas uralom idején neki is bujkálnia kellett. 1945 után irodáját nem nyithatta újra, de ő vezette a Vajdahunyad-vár, a Tőzsdepalota és több más középület helyreállítási munkálatait. Utolsó épülete a kelenföldi művelődési ház volt 1955-ben. 

Hajós Alfréd 77 évesen halt meg Budapesten, sírja a Kozma utcai izraelita temetőben található. 1966-ben az egyesült államokbeli Fort Lauderdale-ben beválasztották az úszás halhatatlanjai, az International Swimming Hall of Fame tagjai közé. Tárgyi és szellemi hagyatékának ápolására 2002-ben létrehozták a Hajós Alfréd Társaságot. A Budapesti Műszaki és Gazdaságtudományi Egyetem 2024-ben megalapította a BME Hajós Alfréd-díjat az év legjobb hallgató-sportolójának.