Egy magyar történet vége

Ha lenne még 100 életem, ezt folytatnám. Ilona Stüberl. De nekem is csak egy van. Köszönök mindent, kedves vendégeim. Ez a belső feszültség bennem egyre nagyobb. Egészségesebben élni, sosem volt időm magamra. Szerintem 39 év elég volt. Most menni akarok – írta az éttermi bejegyzések fölé egy közösségi portálon a napokban Fodor Mária. 

Rögtön megszülettek a megható válaszok osztrák, német, angol, amerikai, és a magyar származású vendégektől. „A Stüberl Ilona évtizedeken át a magyar konyha megtestesítője volt. És most 30.11.! Milyen szomorú! Bécs megint egyre sivárabb…” 

„A bár mindig tele volt – turistákkal és osztrák törzsvendégek vicces keverékével. Örökkön örökké. Valószínűleg az egyetlen olyan étterem Bécsben, amelyik ilyen sokáig nem változtatott a belső terén és az étlapján. Nagyon szomorú vagyok. Köszönjük, hogy Fodor Mária ilyen sokáig gazdagította a bécsi gasztronómiát és kulináris örömöket biztosított nekünk, akiknek vendégei olyanok voltak, mint a barátok! Köszönöm!” 

„Ma voltam utoljára Stüberlben. Bezárul – örökre. Majdnem 25 éve volt számomra a gyönyörű Bécs központjában. Jóban és rosszban. Sok-sok órát töltöttem ott – összességében napok, hetek lesznek. A Stüberl új ismeretségek, barátságok helye volt, tábor volt a rossz időkben, és ünnephelyszín volt a jó időkben. A Stüberl soha többé nem lesz már – egyedi volt és egyedülálló. Adieu, szeretett Stüberlem, a szívemben továbbra is létezni fogsz.” 

„Ahogy végigsétáltam a Karácsonyi Bécsben ma este, úton az örök kedvenc éttermem felé az egész világon, Ilona Stüberl olyan sok emlék tolult az agyamban… Ez volt az a hely, ahol az étel a legközelebb került ahhoz a szinthez, amit egykor Anya főzött otthon... És ahol a szülinapi vacsoráim mindig ingyenesek voltak, és a telefonszámom el volt mentve a gyorstárcsázós listájukra… A hely, ahova annyiszor vittem el az összes családtagomat, barátomat, kollégámat ebédelni vagy vacsorázni, ahová Bécsből indulva szerveztem a teljes irodai »búcsúztatómat« más ENSZ-es munkák miatt, csak hogy minden alkalommal visszatérjek. A hely, ahol szerettem volna a harmadik és egyben utolsó bécsi búcsúmat is, néhány év múlva nyugdíjba vonuláskor…” 

„Köszönöm Mária és a teljes stábnak, hogy közel érezhettem magam néhai magyar édesanyámhoz, foglalásaimat a Szentföldről Bécsbe tartó járataim előtt.” 

„Az Ilona Stüberl nem csupán egy étterem volt Bécs szívében; egy kis darabka Magyarországot hozott el nekünk. Az otthon íze, a gulyás illata, a kedves szavak és a felejthetetlen vendégszeretet. Minden alkalom, amit itt töltöttünk, egy-egy kincs volt, amely segített enyhíteni a honvágyat.” 

A népszerű éttermet 2020-ban bemutattuk egy riportban a Szabad Föld olvasóinak. Néhány emlék akkoriból, amely hétfőtől már csupán visszavonhatatlan emlékkép. 

„A konyhában, ahol borjúhúst klopfolnak, húsos tölteléket darálnak, citromot szeletelnek, salátalevelet vagdosnak, ahol fazékban fő a húsleves, melynek aranysárga tetején a petrezselyemlevelek valcert járnak; s úgy rotyog a halászlé is, hogy utoljára „bucskáznak még a halak”; s ahol a harmadik gázrózsára tett serpenyőben tarhonyát pirítanak, egy falra szegezett parafa táblán a heti menetrend jelzi a műszakváltást. 

∗

Ma Ábel és Attila lép ki gyakran a konyha gőzéből, és szolgál a fedélzeten, hordva az asztalok között a kalocsai matyó mintás tányérokat, amelyekben hol tésztametéltek, hol daragaluskák lebegnek aranysárga fűszeres forró lében. 

A Csárdáskirálynőből a „Hajmási Péter, Hajmási Pál, a barométer esőre áll”-t húzzák a hegedűk a diszkréten elhelyezett éttermi hangszórókból, Grüss gott!, köszönnek az utcáról érkezők. Van, ki német nyelvű újságot olvas, más a hófehér előkét helyezi mellkasára, mert a pirospaprikával készülő magyar étel rettentően tud ám fogni, makacs foltot hagy. 

Amikor a rendelt étel az asztalokhoz kerül, az ott ülők visszafogott felkiáltással, örömsóhajjal állapítják meg, hogy ugyanolyan hatalmasak az adagok, mint tíz-húsz, apáik, nagyszüleik elmondásából negyven-ötven-hatvan évvel ezelőtt voltak. Itt vagyunk az Ilona Stüberl magyar étteremben, vagy ahogyan valaki beírta a vendégkönyvbe: a „világ legkisebb szigetén. Ausztriában, Bécs szívében, a Stephansdomtól egypercnyire”. 

Bécs magyar éttermében hideg előételnek libamájat zsírjában hagymakarikákkal és pirítóssal, meleg előételnek lecsós sült kolbászt, hortobágyi húsos palacsintát és túrós csuszát kínáltak. Főételként legfőképpen magyar ételeket szolgáltak fel, egyetlen kivétel a borjúhúsból vékonyra klopfolt, olajban sütött bécsi szelet. 

„Szép múlt, szép jelen, biztató jövő” – írtuk akkor. Kalocsai mintás edények sorakoztak a polcokon az étterem logójával. A nyolcvanas–kilencvenes években olaszok, amerikaiak, franciák, spanyolok, az utóbbi tíz évben pedig már kínaiak, japánok, koreaiak is. Tíz nyelven volt étlapunk, a német mellett magyarul és angolul, olaszul, spanyolul, franciául, szlovákul, oroszul, kínaiul és japánul. Minden nyelvű étlapnak külön színe van. Aranytokban van a magyar, mert az a legfontosabb, és pirosban a német – mesélte akkor Fodor Mária. 

∗ 

Az Ilona Stüberl étterem a születését az 1956-os forradalomnak köszönhette. Az akkor már jó ideje Ausztriában élő Somlai Ilona és Mihály dunai hajókon működtettek büféket, onnan kötöttek ki Bécs szívében egy utcafronti ingatlannál, s részben azzal a céllal hozták létre magyaros éttermüket, hogy a magyarországi forradalom menekültjeinek találkozási lehetőséget biztosítsanak. Hamar a jó ételeket kedvelő emberek találkozóhelyévé vált az „Ilona”. Az éttermet 1987-ben vette át Fodor Mária, Somlai úr nevelt lánya. Azóta az ő irányítása alatt működött a kicsi magyar étterem, ahol bár ötven embert is le tudnak ültetni, márciustól januárig nem ártott előre asztalt foglalni. 

A már bezárt étterem falán még ott vannak az elismerések. Az első még 1988-ból, egy bécsi gulyásfőző verseny aranyérme; egy újság levele arról, hogy ez a hely lett a bécsi I. kerület legnépszerűbb étterme; majd az osztrák kamara arany- és ezüstérme, Fodor Mária gasztronómiai tanácsosi kinevezése. A sarokban díszoklevél Fodor Máriának a Magyar Érdemrend lovagkeresztje odaítéléséről. „Az ausztriai magyar emigránsszervezetek aktív támogatása és az ott élő magyarság összetartozásának erősítése érdekében végzett tevékenysége, valamint a magyar gasztronómia nemzetközi jó hírének öregbítését szolgáló munkája elismeréseként.” 

A vendégkönyvben régi bejegyzések: „A jó­­kedvünk az ételektől és az Unicumtól jön meg igazán”, írja valaki, másra viszont jól hat a miliő is: „Nem tudom, az itt dolgozó hölgyek szépsége és kedvessége teszi, de itt sokkal finomabb minden, mint máshol.” Van bejegyzése Marika Lichter magyar származású musicalsztárnak és Arabella Kiesbauer televíziós műsorvezetőnek is. Brian Jones írja 2017-ben az USA-ból, hogy volt itt 1998-ban, 1999-ben, 2000-ben és 2011-ben is. Nagyon köszönik a fantasztikus konyhát Argentínából, és szintúgy vélekedik Rio de Janeiróból az étteremben járt Roseane és Eraldo is. „Régen ettem ilyen finom ebédet”, írja 2017. július 2-án Szabó István. Zárójelben más színű tollal mellette a személyzet megjegyzése: „Oscar-díjas magyar filmrendező”. És van, aki nemes egyszerűséggel csak ennyit ír: „Száz évig legyetek nekünk, bécsi magyaroknak!” Aztán itt van Leonardo Farkas nyakkendős rajza Chiléből, ő világszerte ismert milliárdos, na rá aztán emlékeznek. Leöntötte gulyáslevessel fehér nyakkendőjét, s még hajszárítót is kellett keríteniük a házban lakással rendelkező Fodor Mária jóvoltából. Aztán Farkas úr valahol elhagyta a szemüvegét, mert háromszor rájuk telefonáltak a Hotel Ritz-Carltonból, hogy nincs-e itt az alkalmatosság… 

A Covid idején házhoz hordták az ételeket, s mára visszaállt a régi jó forgalom is. Fodor Máriának mindig volt kapcsolata Magyarországgal. Időnként átjárt Sopronba. Mindig bement a helyi boltokba, a tarhonyát, a csuszatésztát, az Erős Pistát, a Haragos Pistát, a Csípős Rózsát, a borok, pálinkák egy részét onnan szerezték be. Egy mosonmagyaróvári hentes kolbásza volt a bablevesben és a rakott káposztában. Karácsonyra porpaprikát, magyar bort adott a törzsvendégeknek. Amikor magyar érdekeltségű focimeccs volt, például, ha Szoboszlai Dominikot láthatták a Liverpool színeiben, az étteremben piros-fehér-zöldben volt a személyzet. Mosolyogtak mindennap, jól leplezve azt a rutinszerű fáradtságot, amely egy kilenckor kezdődő, s este tízig tartó műszakkal járt. 

∗ 

Volt már 2020-ban is, mikor bemutattuk életüket, Fodor Máriának egy elejtett megjegyzése, hogy „a hét nap odafigyeléstől teljesen kimerül az ember”, s az éttermében járva meglestem azt is, hogy a mobiltelefonja képernyőjén egy pálmafás tengerpart van. 

Most úgy döntött, és érthető, hogy az évtizedek alatt kihordott, magyar finomságokkal telített egymillió főétel után ideje pihenni. És innentől fogva az is igaz, hogy az osztrák főváros magyar jellegű gasztronómiai térképe jóval szegényesebb lett.