Sokrétű mester

Éppen könyvet olvastam, Maupassant egyik elbeszélését, A vallomás a címe, és 1884-ben írta. Egy történetet is felidéz benne, amit az orosz író, Turgenyev mesélt el Gustave Flaubert-nél járva, majd azt írja, senki sem tudta úgy fölkelteni a lélekben a fátyol fedte ismeretlenség borzongásait, mint a nagy orosz regényíró, és később Maupassant arról elmélkedik az általam olvasott elbeszélésben, hogy Turgenyevnél vakmerőbben lépett a természetfölötti világba Edgar Poe és E. T. A. Hoffmann. Oh, és eszembe jutott E. T. A. Hoffmann, akinek Az arany virágcserép című elbeszélése kötelező volt a hetvenes, nyolcvanas, kilencvenes évek általános iskolásai számára, s ha a mai ötven-hatvan-hetven-nyolcvan éves korosztályt álmából felébresztenék, annyit mindenki kívülről fújna: E. T. A. Hoffmann Az arany virágcserép és a Scuderi kisasszony. A második elbeszélés azért ismerős, mert az Olcsó Könyvtár sorozatban több százezer példányban kiadott könyv ezt a két elbeszélést tartalmazta. Elkezdett érdekelni Hoffmann Jelentése, illetve maga az író személye is, és az első, ami a világhálós keresésből előjött: 1776. január 24-én született, pont e lapszám megjelenésének másnapján lesz 250 éve. 

A romantika előfutára 

Az arany virágcserép egyébként egy romantikus kisregény, amely mű 12 vigíliából (virrasztásból) áll. A mű a romantikát és a realizmust állítja szembe egymással. Bár azt hinné az ember, hogy a magyar fia­taloknak nem igazán jött be ez a könyv, nagyon sokan fordították idehaza is, magyar nyelven először ifj. Gaál Mózes fordításában jelent meg 1919-ben Az arany cserép címmel, ezt követte Horváth Zoltán fordítása 1959-ben, majd Szegő György ültette át 1972-ben magyarra, negyedik fordítását Bor Ambrus végezte 1993-ban, ötödször Horváth Géza fordította le 2007-ben. A cselekményben Anzelmus szolid polgári karrierről álmodozik, egy napon azonban különös események történnek vele: az Elba-part bodzafa lombjai között játszadozó arany-zöld kígyókisasszonyok képében betör a poézis mesebirodalma Anzelmus kicsinyes gondok és szegényes örömök láncolatából álló, nyomorúságos életébe. Pontosabban: ekkor fedezi fel az életben a csodásat, a meséset, a költőit – mindazt, ami a józan hétköznapokban megrekedt emberek számára nem létezik. Innentől megkezdődik a harc Anzelmus lelkéért a két ellentétes világ, a metaforikus és a rea­lista hatalmai között. Csodálatos kalandok és fantasztikus élmények után a küzdelem a szerelem javára dől el: Anzelmus feleségül veszi Szerpentinát, s vele elnyeri a boldogságot jelképező, csodatevő arany virágcserepet. 

Tehát a titokzatos E. T. A.-ról néhány gondolat. Ernst Theodor Amadeus Hoffmann (eredetileg Ernst Theodor Wilhelm) Königsbergben született 1776. január 24-én és Berlinben hunyt el 1822. június 25-én, a német romantika egyik kiemelkedő írója, továbbá komponista, zenekritikus, karmester, jogász, grafikus és karikaturista. Az Amadeus keresztnevet művészi eszményképe, Wolfgang Amadeus Mozart után vette fel. 

Mindent jól csinált 

Apai és anyai felmenői ügyvédek voltak. 1778-ban a szülők elváltak, az apa magához vette a tízéves Johann Ludwigot, míg az anya két kisebb fiával rokonaihoz, három testvéréhez költözött, akik meghatározó szerepet töltöttek be a kis Hoffmann életében. Alap- és középfokú tanulmányait Königsbergben végezte. Ugyanitt kezdett jogot tanulni 1792-ben. Az államvizsgát 1795-ben tette le. 1800-tól bírósági titkár lett Poznanban, ahol főnökeit­ élces torzképeivel felbőszítette, ezért áttették Varsóba, ahol I. Napóleon francia császár csapatainak bevonulása (1806) véget vetett a porosz kormánynak. Hoffmann 1808-ban feleségével, Mariával Bambergbe költözött, a bambergi színházban karmesteri állást kapott. Innen 1813-ban ugyanilyen minőségben Drezdába ment, ahol zeneműveket, operákat is írt, valamint vitt színre. Végül 1816-ban visszatért Berlinben a bírói pályára, a királyi kamarai törvényszék tanácsosa lett. 

Keresztneveinek a hárombetűs rövidítése jelzi, hogy az Ernst Theodor Amadeus Hoffmann névre hallgatott, holott Amadeusra nem keresztelték. Mozart egyik keresztneve volt Amadeus, Mozart pedig a művészi eszményképe volt, ő is Amadeus akart lenni, mint a muzsikusok muzsikusa, ezért tűzte művészi névnek a magáé után az ő keresztnevét. Ha ugyanis megkérdezték, hogy mi a foglalkozása, az első válasz az volt, „zenész". Csak másodikra vallotta, hogy rajzoló, grafikusművész, s ha kell, festeni is tud. És csak harmadjára közölte, hogy olykor szívesen ír meséket, novellákat, még fantasztikus regényeket is. 

Ráadásul polgári képzettsége és leggyakoribb hivatalos tevékenysége révén igen lelkiismeretes jogász, bíró, államigazgatási hivatalnok. Igaz, néha sikerült úgy elszöknie az íróasztali teendők közül, hogy karmester vagy éppen zeneigazgató legyen különböző színházaknál. Ilyenkor maga is szerzett kisebb zenedarabokat, amelyeket egy nemzedékkel később a diadalmas romantikus zeneszerzők példaszerűeknek vallottak. Schumann például nemegyszer vallotta, hogy milyen hatással volt rá Hoffmann néhány zenedarabja. És aki érdeklődött volna, hogy hamarosan népszerűvé vált meséihez ki rajzolta a fantasztikus illusztrációkat, annak megmagyarázhatták, hogy ugyanaz az E. T. A. Hoffmann, aki a nem kevésbé fantasztikus történeteket írta. Ezek a képtelennél képtelenebb mesetémák egyenest ingerelték a zeneszerzőket, hogy baletteket vagy éppen operát komponáljanak témájukból. Delibes Coppéliája, Csajkovszkij Diótörője, Offenbach Hoffmann meséi – hogy csak a legismertebbeket említsük – eredetileg valóban Hoffmann-mesék voltak. 

Amikor Hoffmann önmaga mulattatására kisebb-nagyobb prózai történeteket írt, még a kezdeténél tartott a német romantika. A romantika az irodalomban, zenében, képzőművészetben csak a következő nemzedékekben bontakozott ki világdivattá. De a nemzetközi irodalmi közvélemény szerint az egész nagy hatású német romantikának Hoffmann volt a legnagyobb, és a nagy idők múltával is legélőbb prózaírója. 
Az első gyűjteményes kötetének a címe: Fantáziadarabok Callot modorában. Callot francia grafikus volt, aki mesés tárgyú rézmetszeteivel egy időben igen népszerű lett. A következő könyv az Éjféli mesék. Ezek olyan történetek, melyeket a kritikusok és irodalomtörténészek inkább mesenovelláknak neveznek. Idővel a mesenovellák közé sorolták azokat a hosszabb lélegzetű történeteket is, amelyek akár a regények fogalomkörébe sorolhatók, ebbe a kötetbe sorozódott a terjedelménél fogva is valódi regény, Az arany virágcserép. 

Mesevilágot teremtett 

Hoffmann meséi és mesenovellái a csapongó képzelet és az emberi jellemek sokféleségének, olykor a reális társadalom helyzeteinek látványos keverése. Utolsó – töredékben maradt, a kötetekben meg nem jelent – regényféléje a Murr kandúr életszemlélete. Ez lényegében a nyárspolgári élet szatírája egy állattörténetben. Mellékesen azonban a művészsors végzetesen tragikus útja bontakozik ki a különös történetből. Kár, hogy nem tudjuk, mi lett volna a tragikomikus cselekmény kibontakozása. 
A mesenovellákban gyakran bukkan fel a muzsikustéma. Gluck, Mozart meg az általuk alkotott zenés drámák hősei kavarognak színes látomásként az olvasók előtt. Néhány meséje hamar bekerült a múlhatatlan olvasmányok sorába. Ilyen mindenekelőtt a Diótörő és egérkirály című álomtörténet. Egy beteg kisfiú lázálma a házban elszaporodott egerek és a játék ólomkatonák között. Hőse a Dióherceg, a csattogó állkapcsú, dióhéjat szétharapó diótörő, aki életre kelve parancsnoka lesz a házőrző játék­ ka­to­nák­nak. Ebből a halhatatlan meséből készült Csajkovszkij híres Diótörő balettje.

Hoffmann meséi és meseszerű elbeszélései akár hátborzongatóak, akár humorosak, mindig meglepőek és mindig szórakoztatóak. A romantika legmaradandóbb erénye, az érdekesség ugyanúgy hozzátartozik ehhez az életműhöz, mint a lelket gyönyörködtető szépség. A romantikusokat lehet különbözőképpen megítélni, de E. T. A. Hoffmannt nem lehet nem szeretni. 

A fennmaradt emlékek és karikatúrák szerint egy kissé olyan volt, mint a különös történeteinek figurái. Alacsony, sovány férfi, egy egészen kicsit púpos is, hosszú, bokáig érő, fekete kabátban járt, magas, fekete kürtőkalapot (cilindert) viselt. Ilyen alakok járnak-kelnek történeteiben, különösen Az arany virágcserép című, rejtelmes hangulatú írásában..