Kádár meg az áruházláncok

Olvasom egyik neves politológusunk írásában - e hivatás művelőinek igazán kijár a véleményformáló értelmiségi titulus -, hogy "a rendszerváltás óta valamennyi kormány évi sok száz milliárdot tékozol el a mezőgazdaságra... mintha a hetvenes években lennénk, mintha a magyar termény lenne a kizárólagosan dollárt termelni képes csodafegyver, és Kádár elvtársra még a szívbaj jönne, ha nem lesz hús."
{p}

Egy nyilvános fórumon meg a hipermarketekre panaszkodik egy mezőgazdasági vállalkozó. A multinacionális áruházláncok meggátolnak minden áremelési törekvést. Az olcsó élelmiszerek révén a falun élők terhére biztosítják, kéretlenül is, a magyar szociálpolitikát. Bezzeg más lenne a helyzet, ha nálunk is kétezer forint volna egy kiló sertéshús fogyasztói ára, úgy, mint Dániában - teszi hozzá. Csakhogy akkor - egészíti ki a joggal háborgó atyafi mondandóját itt és most e sorok írója - nekünk, magyaroknak is a dán átlagfizetés járna, arról sem feledkezve meg, persze, hogy azért nekünk is a jó dánokéhoz hasonló teljesítményt kellene nyújtanunk.

{p}A szocialista országok irigységétől kísért gulyáskommunizmus éveiben a sok és olcsó élelmiszerrel - mint az akkori szociálpolitika első számú fegyverével - fogták be a nép száját. Ez volt a társadalmi béke legfőbb eszköze egészen addig, amíg az állam győzte pénzzel a fogyasztói ár kiegészítgetésének feneketlen kútját. Akkor, a szocializmusban! Most, a kapitalizmusban még inkább a pénzről szól a történet. A nép jótevője ezúttal nem Kádár elvtárs politikai rendszere, hanem a profitra mérhetetlenül éhes, egymással versengő, tőkeerős áruházláncok sokasága. Amelyek gombamód nőnek ki a földből országszerte, és csak a jóisten a megmondhatója, van-e egyáltalán határa féktelen terjeszkedésüknek.

{p} Minthogy az országúti tüntetésekkel kikényszerített agrármegállapodás korántsem hozott megnyugtató megoldást sem a termelőknek, sem a főbűnösnek kikiáltott élelmiszer-feldolgozóknak, érdemes kissé az árak mögé nézni.
Mára odáig fajult a helyzet, hogy a tej-, hús- és kenyérforgalmazásban meghatározó szerephez jutottak az áruházláncok. Nemcsak élelmiszereket, hanem a fogyasztási cikkek teljes palettáját kínálják a népnek. Vevőcsalogatónak persze legjobb portéka a mindennapi betevő, természetesen igen kedvező, akciós árakon kínálva. Aztán, ha már betévedt a jóember az árudzsungelbe, könnyű elcsábítani. Noha eredetileg az ötszáz forintos sertéshús miatt ment be, szinte észre sem veszi, s máris egy hűtőládával távozik.

{p} Ez a pszichózis lényege. Az élelmiszerek árát pedig, ha hiszik, ha nem, a nagyhatalmú beszerzési főnökök diktálják. Például ekként: csak akkor veszünk tőletek sertéshúst ezer tonna számra, ha az általunk ajánlott árat elfogadjátok. Ha nem, akkor mást választunk a kegyeinkért lihegők népes táborából. Az élelmiszeripar ebből a minden piaci megfontolást nélkülöző "átadási ár"-ból számol vissza, s azt mondja a gazdáknak: 220 forintnál többet nem fizethetek a hízósertésetek kilójáért. Ha megtenném, akkor megbuknék. Vagy pedig veszek attól, aki hajlandó ennyiért szállítani. Ki jár jól? Természetesen az olcsó élelmiszerrel kiszolgált fogyasztó, azaz a nép, vagy - használjuk inkább politikusaink mind kedveltebb kifejezését - az emberek! De az üzletmenet egészét nézve nem fizet rá a kereskedő sem.

{p} Már-már legendaszerűen terjed, hogy a földalatti szinonimájának nevét viselő multinacionális lánc csak az első magyarországi áruházába fektette saját pénzét. Az időközben felépült tucatnyi létesítménye egytől egyig itteni nyereségéből, vagyis a mi pénzünkből készült. Teheti, hiszen hazánk az egyetlen olyan ország - állítják a téma szakértői -, ahol a beszállítók és a kereskedelem kapcsolatait semmilyen szabályrendszer nem tartja kordában.
Ezért fordulhat elő, hogy a kereskedőóriások - rendkívüli leleménnyel -, még annak az esélyét is a beszállítóikkal fizettetik meg, hogy áruik egyáltalán felkerülhessenek az úgynevezett beszerzési listáikra. Nevezik ezt polcpénznek, reklám- és marketing-hozzájárulásnak meg más efféle jogcímeknek.

{p} Tanulságos példát hozott fel a minap az egyik, keresett húskészítményeinek nevét viselő feldolgozóüzem tulajdonosa. Tavalyi könyvelési adatai szerint a fent említett áruházi hozzájárulásokra költségeik negyven százalékát fordították, miközben az alapanyagokra (hús, szalonna, fűszerek stb.) csupán 38,5 százalékot költöttek. Ráadásul a polcpénzért az APEH  még meg is büntette őket, arra hivatkozva, hogy "a kifizetett öszszeg nagysága nem volt arányos az ellenében kapott szolgáltatás értékével". A jóindulatú magyar adóhivatalnokok még azt is megsúgták neki: jobb, ha nem reklamál, nem ugrál, mert a kiszabott bírság csak nőhet. Az áruházláncok eme gyakorlatára igazán ráillik a közismert vicc poénja: ügyes! Vagy mi, magyarok lennénk ekkora balekok?