Adjatok egy fix pontot...

Sorskérdésünk ezúttal is az örök dilemma körül forog: kevés nagybirtok vagy kis gazdaságok sokasága. Csakhogy most árnyalja a képet a nemszeretem, de attól még létező korjelenség, a nemzetek fölötti globalizáció. Két nézet ütközik napjainkban. A mezőgazdaság versenyképességét hirdetők szerint a termék az érték. E vegytiszta közgazdaságtani megközelítéshez az Amerikai Egyesült Államok mezőgazdasága áll a legközelebb, amelyben kevés ember hatalmas értéket állít elő óriási farmokon. A másik vélemény hirdetői úgy vélik: az ember az érték. Nézetük alátámasztásához ennek hirdetői az Európai Unió úgynevezett multifunkcionális agrárgazdasági modelljét hívják segítségül. Azt hirdetik, hogy egy családnak annyi föld kell csupán, amennyiből szerényen megélnek, s emellett ápolják és gondozzák a természetet.
A parasztemberek helyett ezt az egész társadalom számára hasznos szolgáltatást senki el nem végzi. Glatz Ferenc történész gyakorta használt kifejezését kölcsönvéve: ők a magyarság szállásterületének mai rendben tartói.Ha a versenyző mezőgazdaságot nem ötvözik a sokrétű vidékfejlesztési-tájgazdálkodási feladatokkal, akkor óhatatlanul jön a tőkés gazdálkodás dél-amerikai modellje. Ez pedig katasztrofális következményekkel járhat. A tőkebefektető társaságok ugyanis a vidéki népességből csak a nekik feltétlenül szükséges bérmunkásokat foglalkoztatják - a többiekről gondoskodjék a szociálpolitika. A munkanélküliek tömegei aztán a nagyvárosokban hiába keresnek munkát. Ennek végeredménye a poliszok peremein a bádogvárosok kialakulása, a gettósodás, a bűnözés elképesztő növekedése - vizionálják a borús, dél-amerikai utas jövendőt.
Hol hát az igazság, melyik nézettel értsen egyet a vidéken élő kisember? Aki, ha gazdálkodik, akkor sem lát maga előtt valami fényes jövendőt. A vidékfejlesztésről hirdetett szózatokról pedig - már ha érdeklődő típus - legfeljebb az újságból, a rádióból vagy a televízióból értesül.Ha hinni lehet a számoknak, akkor az Európai Unió költségvetésének felét, több mint negyvenmilliárd eurót fordítják a mezőgazdaság támogatására. Az irdatlan összegnek azonban ott is legfeljebb a 15 százaléka, azaz hatoda jut vidékfejlesztésre, a többi valamilyen módon a termeléshez kötődik. Az unió leköszönő mezőgazdasági és vidékfejlesztési főbiztosa nemrég úgy nyilatkozott, hogy az unió 2007 és 2013 közötti új költségvetésében a vidékfejlesztésre 25 százalékkal több jut majd.
Mindeközben itthon is tart a számháború. A vidékfejlesztés-pártiak szerint a tíz csatlakozó tagállam közül Magyarország rosszul tárgyalt, mert arányaiban mi kaptuk a legkevesebb pénzt e célra. Bezzeg a lengyelek! Természetesen azt elhallgatják - reagálnak e vádra az ellenvéleménnyel élők -, hogy Magyarországnak voltak a legjobbak az elosztás arányait meghatározó úgynevezett referenciahozamai, egyszerűbben szólva a támogatás alapjául szolgáló termésadatai.
Ha a kitartó olvasó mindeddig megkísérelte követni a gondolatmenetet, akkor bizonyára megérti e sorok íróját, miért is választotta címként az ókori bölcs igazságát. A szívem ugyanis a hagyományos, mégis korszerű irányzathoz húz, az eszem viszont nem képes érveket sorakoztatni "az akkor hogyan álljuk a nemzetközi versenyt?" tartalmú kérdésekre.Egy biztos: Magyarország sem nem Észak-, sem nem Dél-Amerika! Hol van hát a fix pont? Értelmesen érvelő párbeszéd nélkül soha nem fogjuk meglelni.