Hozzáértők jegyzik...

- Vajon miből gondolják így? - szögezem a kérdést az egyik aláírónak, Forgács Barnának, a debreceni Agrárgazdaság Kft. ügyvezető igazgatójának.
- Mert mindannyian évtizedek óta földközelben élő művelői és hozzáértői vagyunk a szakmának, s bízunk benne: akad még olyan erő e hazában, amelynek számít a hiteles hang - feleli a címzetes egyetemi tanár.
Nem untatom a Kedves Olvasót a figyelemre méltó, de, ha így nézem, felelősen gondolkodó szakemberek teendőket és távlatokat megfogalmazó vitairatával, ha meg úgy nézem, akkor kívánságlista-halmazával. Megvallom, engem a sorok között megbúvó vágyak és igények ragadtak meg leginkább.
Például ahol a magyar élelmiszer-gazdaság nemzetgazdaságon belüli szerepéről értekeznek, ott nekem a haza maga jut eszembe. Mert a világszerte hirdetett vegytiszta közgazdaságtan szerint a mezőgazdaság súlya és szerepe a "fejlődés" előrehaladtával egyre csökken. Milyen fejlődés az - kérdem én -, ahol lakatlan és elhagyatott a táj, gaz- és parlagfűtenger díszlik úton-útfélen. A fejlődés akkor emberi, ha otthon érzi magát a tanyák, a falvak, a városok, az ország népe.
Nem járok a fellegekben. Tudom, messze vagyunk még a gyufaskatulyából előhúzott Ausztriától. De sokkal inkább szolgáljon mintául a sógorok derűje, anyagi és erkölcsi tartása, mint a rosszkedvű, dologtalan, kocsmatöltelék népség víziója. A tudatot kell ehhez megváltoztatnunk, ami a legnehezebb és a leginkább időigényes. A szellemiséget, a törekvést és a kultúrát. És utóbbi fogalom hallatán ne gondoljon az olvasó ijedten az úgynevezett magas kultúrára. Tág értelmezésben minden kultúra kérdése ugyanis: a munkáé éppúgy, mint a jellemé vagy éppen a szerelemé.
Azt állítják némelyek, hogy nálunk mérgezettek a talajok, veszélyes méreteket ölt a vegyszerhasználat és így tovább. Minden hozzáértést nélkülöz a vélemény, mégis hangot kapnak hirdetői. Akkor mit mondanának Dániában vagy Hollandiában, ahol a magyarénak többszöröse az egységnyi területre jutó műtrágyahasználat vagy sokszorosa a sertés-, illetve szarvasmarha-sűrűség. Utóbbiaknak kellemetlen szagokat árasztó melléktermékeivel együtt. Ha ez igaz, akkor az említett országok efféle létesítményeit a mi "méregzöldjeink" már rég bezáratták volna, az ott élőket pedig vesztükbe rohanó csőcseléknek minősítenék.
Ezzel szemben, ha elvetődünk arrafelé, egyre-másra a jólét jeleivel találkozunk. Kiegyensúlyozott és együttműködő emberekkel, ápolt vidékkel, verseny- és exportképes élelmiszer-gazdasággal. Nyoma sincs a magányos bozótharcos mentalitásnak, a "majd én megmutatom, mire képes egyedül a magyar paraszt" jelenségnek. No és az irigységnek, ami leginkább közismert szólásunkban érhető tetten: pusztuljon el inkább a szomszéd tehene is!
Könnyű nekik, ők Európa boldogabbik felén élnek - hallom lélekben az ellenvetést. Volt néhány történelmi közjátékunk a XX. században. Veszteségeink helyreállítását kezdhetnénk például a hazai, a magyar élelmiszerek kultuszának megteremtésével. Szemünket Nyugatra vetve pedig ne feledjük: csekély környezeti terhelésünk révén hatalmas érték, az nvt ehhez igazodó alkalmazásával pedig hatmillió hektáros kiugrási lehetőség van a kezünkben!