Sováb szőlő bora

Csenteri Attila és anyja, Csenteri Sámuelné, amikor megtudják, hogy honnan jöttünk, azonnal abbahagyják a hordómosást, s beinvitálnak bennünket a pincéjükbe. Kicsit szégyenkeznek, hogy nem teljes még a rend, de azért az újbort a korai szőlőből már meg lehet kóstolni. Kísérőnk, a hatvannyolc éves Debreceni Béla, aki lent a faluban ült be hozzánk, hogy el ne tévedjünk a hegyen, nagyon ért a borhoz. Neki is itt van valahol a közelben a pincéje, csak oda kocsival kicsit bajosabb eljutni.
- Jó bor - forgatja kezében a poharat. - Ilyen pocsék idők után kész csoda.
Az ezerlelkes, színmagyar faluban több mint négyszáz pincét számolnak, többet, mint lakóházat. És micsoda pincék! Nagyon sok közülük húsz-harminc méter hosszú, a pincegádor fala pedig mereglyés, paticsfalú; de van olyan is, amelyiknek egyszerűen csak deszka az oldala. Csenteriék pincéje már a korszerűbbek közül való, mint ahogy a gazdái is az ifjabb korosztályhoz tartoznak. Attila harminc körüli fiatalember, ötven kilométerre innen, Szatmárnémetiben lakik informatikus feleségével, onnan ugrik haza, ha segítenie kell. Egyébként személyfuvarozásból él, a Pesten dolgozó szatmárnémetieket hozza-viszi hetente háromszor-négyszer.
- Én mondtam neki, hogy menjen a városba - önt újabb pohárral az anyja. - Itt, a faluban nem sok jövője lett volna, az apja is Szatmáron keresi a kenyeret. Nem sokat kap, hét és fél millió lejt, durván ötvenezer forintot, de megvagyunk belőle. Van húsz hízónk, vagy százötven tyúkunk, libánk...
- Szegények vagyunk, de jól élünk - veti közbe Debreceni Béla. - De mondhatom én ezt az unokáimnak! Az egyik Debrecenben tanul, s lány létére papnak készül, a másik meg Temesváron egyetemista. Most jött haza Amerikából, ösztöndíjjal volt kint, de én meg nem mondom, mi lesz belőle.
{p}
- Ember, Béla bátyám. Ember - mondja erre nevetve Csenteri Attila, ám Debreceni Béla csak csóválja a fejét.
- Aligha. Hiszen lány az is!
Lentről, a faluból kis, szűk dűlőutak vezetnek fel a szőlővel és kökénnyel, galagonyával, vadkörtével benőtt dombokra. Itt is, ott is feltűnik egy-egy pincesor, s köztük a temető. Most is ásnak egy sírt. Van náluk is egy kis bor, szívesen kínálják.
- Addig igyák, míg van! - mondják. - Mert ha mi is ide kerülünk, aligha fognak Dobrán bort inni. A fiataloknak már nemigen kell majd a szőlő.
Egyébként az önkéntes sírásók, az elhalt nyolcvanéves néni rokonai, Gáti Miklós, Balázsi István, Márton Zsigmond, Fekete István sem öregemberek, de kétségkívül kihullott már a tejfoguk, tudják, mit beszélnek. Világot látott emberek, az asztalos Gáti Miklós például Magyarországon is jó ideig dolgozott.
- Nálunk is az lesz, mint maguknál - jövendöli. - Csak a nyugati lesz a jó, meg amit a tévében látni. Dolgozni meg nem akar senki.
Lehangoló hallani ezt e gyönyörű temetőben. A többiek nem ennyire pesszimisták.
- Amíg tele a pince, nincsen mitől félni! - kacsintanak, s gyorsan komoly arcot is öltenek, mert mégiscsak sírt ásnak. Aztán útba igazítanak minket, hogy merre találjuk a legközelebbi pincesort.
El is indulunk, de annak rendje-módja szerint eltévedünk az összevissza kanyargó dűlőutakon. Már a visszafelé vezető utat se leljük, amikor egy korosabb házaspárba botlunk. Balogh Sándor meg a felesége szívesen beszél a múltról. Híres szőlős falu volt Dobra mindig, de amikor beütött itt is a téesz, elvették a szőlőket az emberektől. A kilencvenes évek elején aztán a legtöbben visszakapták a szőlőket, s ma már majd' minden családnak megvan évente a két-háromezer liter bora. Van, ahol el is fogy ennyi, de sokan eladnak belőle. Még Magyarországról is jönnek vevők - a fináncok ennek nem nagyon örülnek a határon -, pedig még a magyarországi árakhoz képest sem igazán olcsók a dobrai borok. Százötven-kétszáz forint literje. De az illatuk, a zamatuk!
- A legtöbb a royal, az otelló, a fehér meg a piros delavári - magyarázza Balogh Sándor. - De az öreg táblákban van még a régi fajtákból, a bakatorból, a juhfarkból is pár tőkével. Az igazi bor azonban ebből van - szakaszt le egy hosszú, zöldessárga szemekkel tömött fürtöt. - A szomszédos sváb faluban, Krasznabélteken szerelmi zöldnek hívják, de mi csak sováb szőlőnek mondjuk. Fejedelmi a bora. Ha erre járnak karácsonykor, megkóstolhatják.