Cséphadarók a díszkövön

Magyar népzenével árasztották el a hangszórók a teret, s a többségében népviseletbe öltözött kilenc csapat szakszerűen elhelyezte a rozskévéket úgy, hogy a kalászok egymással szembeérjenek. Aztán adj neki, ütemesen lendültek a cséphadarók.
- El kell találni a tempót, se túl lagymatag, se túl heves ne legyen - magyarázta Kolonics Lászlóné és Kovács Vilmosné a lakhegyi csapatból. Alig várták, hogy felváltsák a munkát kezdő két férfiembert, Budai Józsefet és Szabó Gézát. Azok azonban nem siettek átadni. Amikor kipergett a kalászokból a szem, a cséphadaró hosszabbik nyelét a kibontott kéve alá helyezték, a másikkal lefogták, és az egészet megfordították.
Ezután a kifésülés következett, majd az egyenesre vágás, miközben az asszonyok összesöpörték a magot, rostálták, s magasról öntve kifúvatták a töreket a lengedező széllel. Csak ezután rakták fel a kézi hajtású szelelőrostára. Előkerült a tetőácsolat, amelyet be kellett fedni zsúppal.
- Megkettőzzük, úgy kötjük fel - mutatta az andráshidai Papp Aladár a kulcsfontosságú műveletet. - Saját szalmából kell fonni hozzá a kötelet is. Gyerekkoromban tanultam az apámtól a zsúpolást. A rozsot is mi vágtuk Tóth László társammal otthon Andráshidán. Smodics János gazda földjéről valók a kévék.
Nagy nyüzsgés, nevetés kísérte a megidézett egykori paraszti nyári munkát. A tér sarkán kis csoportosulás, ügyes kezű asszony, Mármarosi Mária kötötte a szebbnél szebb szalmafontokat. Egy esőcsigát hajtogatott nedvesített szalmából, és egy kártyára fényképezett 1,62 méter magas aratókoszorú jelentését magyarázta:
- Középen esőcsigára építettem négy ágat, amelyek a négy évszakot jelentik, és sok-sok esőcsiga lóg le róluk bőséget ígérve. A szalmaszálat a kalásztól az első "gombig" használom, onnan csak vasalva lehet kötni. Az aratókoszorún a piros szalag a kaszásé, a rózsaszínű a marokszedőé, a kék a kévekötőé, a fehér a vízhordóé. A Dunántúlon ketten vagyunk, akik a szalmakézművességet őrzik. Gyerekkoromban édesanyám tanított meg rá, de csak nyugdíjasan, három éve foglalkozhatok vele kedvemre. Tagja vagyok a zalaegerszegi gébárti kézműves egyesületnek. Szeretném, ha a népművészet beépülne életünkbe. Mindenféle apró díszt lehet készíteni szalmából. Kombinálom egy kicsit csuhéval. Tojásokat is írókázok zalai hagyományos motívumokkal. Nemrégiben belevágtam a szakajtófonásba is.
Aztán egy férfival kezdtünk szakmai eszmecserébe a szalmacsúcsokról, melyek a zsúptetők díszei.
- Tavalyelőtt készítettem az elsőt - mesélte Tolvéth Gyula, a cserszegtomaji Tátika népdalkör tagja. - A falu öregjeitől, lexikonból és a keszthelyi kastélymúzeum levéltárából gyűjtöttem hozzá az ismereteket. Hegyezett farúdra fonom a formát. Rászorítom a szalmaszálakat egyesével. Nem mindegy, milyen alak kerül a tető különböző részeire. Az utcafronti tetősarokra vagy a déli részre karcsút illett rakni, az szimbolizálta a háziasszonyt. Az erőteljesebb északi vagy a belső sarok a házigazdáé - mutatott a már kész tetőre, amelynek csúcsán a karcsú háziasszony állt. A pocakos, sok kalászfejű "gazda" pedig - indulófélben volt a Megyei Művelődési Házba, hogy ott is megmutatkozzon.