Hogyha fényes a kézikapa

A fiatalember szerszámokkal a kezében az öntözőberendezésekhez indul. Nem esik nehezére a szerelés, hiszen tanult szakmájára nézve autószerelő. Levelezőn végezte el a mezőgazdasági középiskolát. Édesapja annak idején a közeli Cegléden lévő Mezőgazdasági Technikumban végzett. Egy ideig a városban laktak, ám legutóbbi munkahelyéről, a helyi Gyümölcstermesztési Kutatóintézetből 1990-ben munkatársaival együtt "leépítették".
- Már azelőtt is volt itt ezer négyszögölnyi kertünk, gazdálkodni kezdtem hát - emlékezik vissza a váltásra az őszülő hajú, élénk szemű ember. - Félig-meddig kényszerből tettem, de nem bántam meg. A szomszédoktól megvettem a földjeiket, a kárpótláskor pedig úgy húsz kilométernyire negyven hektár szántóra licitáltunk.
A több munkát és rendszerint a nagyobb bevételt a tanya körüli kertészet adja. Négy hektár intenzív almás, fél hektár meggy és - néhány éve - másfél hektár szamóca. Szántóföldjeiken búzát, kukoricát, napraforgót termelnek. Időközben visszatér az ifjabb Nándori is. A tanya teraszának hűvösében beszélgetünk.
- Öntözés nélkül ma már nem lehet kertészkedni - mondja az apa. - Engedéllyel fúrt csőkutunk van, vízóra méri rajta, mennyit szivattyúzhatunk ki a föld mélyéből. Az öntözővizet felhasználás előtt fóliás medencében ülepítjük, melegítjük. Az almások kezdenek kiöregedni, ezért is váltunk az intenzívebb szamócára.
- Hogy boldogulnak az értékesítéssel? - vetem közbe.
- Szerződésünk nincs - hangzik a tömör válasz. - Az almát saját hűtőtárolónkból magunk visszük a piacokra, a 80 kilométerre lévő budapesti nagybanira is. A szamócát jó áron, kilónként háromszáz forintért adtuk el az idén. A gyümölcsöt a kereskedők vitték tőlünk naponta, a szedést követő néhány órán belül már a fogyasztóknál volt. Bizonytalan helyzet ez, de eddig még mindig elkelt az áru. Olyankor kissé megnyugszik az ember.
- Nem véletlenül tartják a magyar kertészet gyenge pontjának az eladást. Próbáltak-e változtatni kiszolgáltatott helyzetükön? - fordulok a fiatalemberhez.
- Hogyne. Egy, az értékesítést szervező kecskeméti gyümölcs-tésznek voltunk a tagjai. Fizettük a havi húsz-negyvenezer forintos tagdíjat, jelentettük az eladásra váró almakészleteinket. Nem történt semmi, kiléptünk a szövetkezetből. Hallok sikeres vállalkozásokról is az országban; a miénk, sajnos, nem ilyen volt.
Miközben az almafákat, a bakhátasan művelt szamócást, valamint a permetező-és talajművelő gépeket nézzük, megtudom, hogy már azelőtt is kevés vegyszer felhasználásával, a természetes biológiai egyensúlyra figyelve termeltek, mielőtt az agrár-környezetgazdálkodási programot meghirdették volna. A rovarkártevők rajzását feromoncsapdákkal figyelik, s csak akkor permeteznek, ha indokolt. Elvégre a katicabogarak is derekasan írtják a kártevőket, sőt még a gyíkok is. Utóbbiaknak napozásra, rejtőzködésre egyaránt alkalmas kőrakásokat építenek. A gyümölcsösben a sorközöket kultivátorozzák, a sorokban gazoló kapálást végeznek.
- Javasolnék egy felettébb egyszerű módszert, a környezetkímélő gazdálkodást ellenőrző hatóságnak - jegyzi meg az idősebb Nándori. - Meg kellene vizsgálni, milyen kopottak és mennyire fényesek a kézi kapák. Menten kiderülne használják-e a szerszámot vagy sem.
Nagyot változott errefelé is a tanyai élet az utóbbi fél évszázadban. A fénykor a múlt század ötvenes-hatvanas éveiben volt. A rendezett tanyás gazdaságokban háromezren éltek akkoriban. Kétharmad részük zöldséget, gyümölcsöt, szőlőt termelt. Mára a kevés termelő tanyában csökkent az önellátás, nőttek az igények, a szakosodott árutermelésre tértek át. Átrétegződött a lakosság is. Jelenleg vagy nagyon szegény, vagy nagyon gazdag emberek élnek tanyán. Előbbiek a rezsi fizetése elől menekülnek ide a városokból, utóbbiak a nyugodt élethez létesítenek üdülőtanyákat. Egyre több a külföldi, főként holland tanyatulajdonos.
Nándoriéknál az idősebb házaspár választotta a tanyai létet. Helyben lakva praktikusabb az időbeosztás, hiszen a nagy hőségben például este vagy éjszaka célszerű öntözni vagy permetezni. A fiatal pár és ötéves kislányuk Cegléden, a városi házban élnek, s nem is tervezik a kiköltözést. A fiatalasszony eredetileg ruhaipari technikus, ám jelenleg dísznövény-kereskedéssel foglalkozik. Mint ahogyan anyósa sem dolgozik már a nyomdászszakmában. Ottjártam idején éppen a szőlőt kötözte, pedig, mint búcsúzóul elárulta, ő maga egy korty bort sem iszik.

Semmi nincs veszve
Magyarország uniós csatlakozása előtt fényes jövőt jósoltak a hazai kertészeteknek, mondván: az ágazatban nincs a termelést korlátozó kvótarendszer, s természeti adottságaink is kedveznek a zamatos áruk termelésének. Aztán, a csatlakozás évében, 2004-ben a Magyar Zöldség-Gyümölcs Szakmaközi Szervezet és Terméktanács adatai szerint 376 ezerről ugrásszerűen 528 ezer tonnára nőtt az import. Tavaly ez a kedvezőtlen irányzat nem folytatódott. Ugyanakkor a zöldség-gyümölcs ágazat teljesítménye 2004-hez képest negyedével csökkent. A hiba vélhetően a szervezetlenségben rejlik, hiszen a csatlakozás idejére kampányszerűen összehozott száz termelői értékesítő szervezet (tész) fele egy éven belül működésképtelenné vált. Az egyik legnagyobb gond, hogy a magyar termelők nem képesek a piac - főként az áruházi láncok - által kért minőséget és mennyiséget pontosan időzítve szállítani. Mártonffy Béla, a szervezet ügyvezető igazgatója szerint még semmi nincs veszve, hiszen a jó minőségű magyar zöldség- és gyümölcsfélékből a vevők többet igényelnének. Csakhogy ehhez mind a termelés versenyképességét, mind a piac "megdolgozására" hivatott marketinget végre komolyan kellene venni.