Dióból sosem elég

Sok gyümölcsről elmondható, hogy az isten ajándéka, de egyikről se annyira talán, mint a dióról. Sokak szerint nem is gyümölcs az már, hanem a hús előszobája. De sokkal táplálóbb és egészségesebb annál. A Tiszaháton legalább is ezt mondják. Volt is ott még húsz-harminc éve is annyi fa, hogy nem lehetett tőlük látni az eget. Szeptemberben pedig szinte minden a dió körül forgott. Érthetően, hiszen sok család későbbi boldogulása pont attól függött. Máshol az almától; de Szatmár és Bereg több falujában a dió döntötte el, hogy lesz-e új bútor, tévé, netán a gyereknek új motorbicikli. Annyit ugyan soha nem adott, hogy meg lehetett volna gazdagodni belőle, de annyit igen, ami kényelmesebbé tehette a hétköznapokat.
A milotai dió volt mindig a legismertebb. Az úgynevezett Milotai 10-est a két világháború között még a londoni tőzsdén is jegyezték; de aztán beköszöntött a téesz-világ, működésbe léptek a furnérüzemek, és egyre több fának mentek fűrésszel. Az utolsó pillanatokban állt meg az esztelen pusztítás. Az igazi régi, boltozatos koronájú fáknak kilenctizede ugyan elpusztult, de az a maradék egytized, hál' istennek, virul - és jobb években ontja a termést.
A rendszerváltást követően a felvásárlás dunántúli kereskedők kezébe került, a Tiszaháton is ők szabták a feltételeket. Három éve azonban nagyot fordult az Észak-Alföldön a diófelvásárlás helyzete. Egy milotai férfi lépett a helyükbe. Igaz, Nyilas Mihály pedagógus, de ma már alighanem sokkal tisztábban lát dióügyben, mint a papírral is rendelkező legtöbb szakember. A tanárkodást szüneteltető, Baktalórántházán élő vállalkozó ráadásul nem csupán felvásárló - az elmúlt években felépítette az ország egyik legkorszerűbb diófeldolgozó és -csomagoló üzemét, amelyből ma már az olyan kényes piacokra is, mint Németország vagy Anglia, naponta indulnak a dióval megpakolt kamionok.
A feleségével szinte a semmiből építette fel kis birodalmát, a Rosava Bt.-t.
- A tanárképző főiskola elvégzése után a Nyírségben telepedtünk le, de milotai születésűként a tanítás mellett sem állhattam meg, hogy ne diózzak - mondja. - Sajnos itt már nem voltak fáink, a felvásárlásba kóstoltam hát bele. Dunántúli cégek megbízásából vettem át a környékbeliektől a diót, de ahogy teltek az évek, úgy erősödött bennem az elhatározás: a saját lábamra állok. És akkor már nem csupán a felvásárlásban gondolkodtam, hanem a feldolgozásban is. Elkezdtük hát felkutatni a különféle pályázati lehetőségeket, nekiláttunk tanulmányozni a feldolgozó berendezéseket. Nagyon alapos felkészülés után végül 2000 legelején kezdtek megmutatkozni a pályázatírásra fordított erőfeszítések eredményei. Három éve elkészült az üzem, csomagolók, szárítók, raktárak épülhettek, és természetesen beszereztük a feldolgozáshoz szükséges berendezéseket is.
Csúcsidőben, tehát ilyenkor, őszszel harminc-negyven embert is foglalkoztat az üzem, többek között a hűtőházban, ami munkahelyteremtő beruházásként kapott közösségi támogatást. De mi szüksége van hűtőházra egy diófeldolgozó üzemnek? - kérdezheti joggal az olvasó.
- Többek között azért, mert időközben bővítettük a tevékenységi körünket - feleli Nyilas Mihály. - A dió mellett belevágtunk a szilva, a meggy, a birsalma feldolgozásába is, melyek bizony igénylik a hűtőházat. Az aszalt szilvát, az aszalt meggyet vagy, mondjuk, a birsalmasajtot nem célszerű sokáig a melegen hagyni. Sokak hiedelmével ellentétben a dióbél is igen kényes portéka.
A hetente több száz tonna szemes diót, illetve dióbelet exportáló üzem tulajdonosa egy háromoldalas, sűrűn gépelt "specifikációt" tesz elém, amikor a kivitel feltételeiről faggatom. A zsákbelső színétől kezdve a dióbél rugalmasságán át a szermaradványok meghatározásig mindent fel kell tüntetni a kísérőlapon. És ez mind semmi! A szállításra váró dióbél nem származhat genetikailag módosított fáról, s ennek bizonyítására visszakövethetőségét ennek is dokumentálni kell.
Bonyolult feladat, de azért nem ördöngösség. És aki megfelel ezeknek a feltételeknek, korlátlan piaci lehetőségek nyílnak meg előtte. Legalábbis, ami a diót illeti.
- Az elmúlt tíz év egyik legjobb termését hozta 2006, mégsem tudjuk kielégíteni az igényeket - folytatja a vendéglátónk. - Lépten-nyomon hívnak, hogy dió kéne, dió, de egyre többször kell azt mondanunk, hívjanak később, mert kifogytunk a készletekből.  A vevők, akik között ott találjuk például a kozmetikai ipar képviselőit is, hiszen a diópor bizonyos szépítőszerek elengedhetetlen tartozéka, egyre inkább megbizonyosodnak arról, hogy a magyar, azon belül is a felső-tiszai diónak nincs párja. Ugyan szép, mutatós a kaliforniai meg a nagyhatalomnak számító francia dió is, de a mienknek, a szatmári, beregi meg a határon túli, máramarosi diónak a kisöccsei se lehetnek.