Zöldség az utak mellől

Az ország majd' mindegyik megyéjében találkozunk velük, a kényszerből lett kereskedőkkel. A Dunántúlon többek között Cece, a Duna-Tisza közén Solt és Kalocsa, a Tiszántúlon pedig Őr és Nagycserkesz környékén tünedeznek föl a legtöbben. Vannak persze magányos harcosok is, mint a 41-es főút orosi szakaszán berendezkedett Maroda László. Az orosi férfi évek óta kínálja a portékáját a főút mentén. Az idén új helyre költözött: egy kilométerrel közelebb jött a faluhoz. Nem a kényelem, hanem az ésszerűség diktálta e lépését. A tavaszon adták át a főút s a leendő autópálya találkozásánál kialakított közlekedési csomópontot, annál keresve sem talált volna jobb helyet egy zöldségkereskedő. A körforgalom miatt itt kénytelen-kelletlen lefékez minden autós. S ha már úgy is le kell lassítania, talán a vásárlói hajlandóság is felerősödhet benne; legalábbis ebben bízott a helyszínváltáskor Maroda László.
- Már tavaly kinéztem ezt a pontot, és a közútkezelőkkel is sikerült megállapodnom - halkítja le a kempingasztalon üvöltő táskarádióját.
Reggel van még, vastag pára lepi a tábor fölé kifeszítetett sátorlapokat, mi vagyunk az első vendégek. Tőlünk ötven méterre a szokásos, őrült forgalom. Autók bőgnek, fékek csikorognak, de itt, a két út kerítette szigeten festő ecsetjére kívánkozó idill: ezernyi szín, forma. Rozsdás szőlőfürtök, rózsaszín őszibarackok, sárga, zöld, piros almák, elvétve dinnyék vidítják a ködös őszi reggelt.
Nem mintha a házigazdánk különösebb vidításra várna: ő elégedett a sorsával. Gondja azért akad neki is.
- Végig a negyvenegyes út mentén sokan árulnak zöldséget, de kevés köztük az őstermelő - magyarázza. - Kereskedők, akik letörik az árat. És nekünk alkalmazkodnunk kell hozzájuk, hiába szebb, frissebb a mi portékánk. Az én dinnyém például biztosan magyar dinnye, hiszen én termeltem. Mások viszont többnyire görög meg macedón dinnyét árultak, isten, tudja, mikor szedték le őket. De ezt én harsoghatom hangosbemondón is, csak a portékám minőségében bízhatom.
A Maroda család híres dinnyés família Oroson, beszélgetőpartnerünk is az apjától leste el a fogásokat. Ő a hatvanas-hetvenes években már iparosembernek állt, az apja halála után még a hobbikertészkedést is végleg abbahagyta. Pár éve viszont megint belevágott. Előbb csak a szülőktől megörökölt 1200 öles portán, aztán már bérelt is hozzá földet. Az idén összesen két és fél hektáron termesztett dinnyét, s abban bízik, hogy a szezon kitart egészen október végéig. Tavaly így történt. Minél hidegebbre fordult az idő, érdekes módon annál többen keresték a dinnyét. Voltak, akik tízesével vitték, a románok még húszasával is.
Igaz, meg kellett szenvedni érte. Hűvösek már az októberi, novemberi éjszakák, különösen, ha az ember egy autóban kénytelen meghúzni magát. Maroda László pedig ezt teszi. Egy kis furgonban hajtja álomra a fejét. Kivette a hátsó ülést, leterített egy pokrócot, azon alszik. Igaz, van bent párna, pléd, még egy kis televízió is, de aki aludt már autó hideg vasán, összekucorodva, az tudja, ott minden, csak nem pihentető az álom. Ennek ellenére Maroda László a télen is maradni akar.
- Almát árulok majd, éjjel meg lesem a vadakat - avat be terveibe, s még nevetve hozzáteszi: csak aztán majd nehogy megfagyva bukkanjon rá egy medve.
Az út menti árusok közül csak kevesen ilyen kitartóak. A 41-es főút mellett máris megfogyatkozott a számuk, legközelebb csak a vajai letérő után, Őrben találkozunk velük nagyobb számban. De nekik, legalábbis a többségüknek, nem kell tartaniuk a hideg éjszakáktól, pláne a vérszomjas medvéktől. Ők ágyban és párnák közt pihenhetik ki a nappal fáradalmait, hiszen többnyire a saját portájuk előtt kínálják a kertben meg a határban megtermett portékájukat.
Főleg a burgonyát. Az őri krumpli messze földön híres, sok pesti, miskolci hivatalnok ilyenkor rendre errefelé kéri a kiküldetését, hogy beszerezhesse a téli burgonyát. Pedig sovány homok az itteni határ, nem nő benne félkilósra a krumpli. De sokáig eláll, és az íze is kellemes.
Végig a főutca mellett zsákok százai barnállnak már ilyenkor a napon - most azonban alig látni párat. A határban termesztett burgonyát ugyanis még csak ezután szedik; amit most látunk, az a kertekben termett. A krumpli még nem, a másik jellegzetes őri növény, az uborka pedig már nem kínálkozik a házak előtt. Van helyettük paprika és paradicsom, de azok sem a megszokott mennyiségben.
- Az esős év rendesen elbánt az uborkázókkal - adja a magyarázatot a fia háza előtt almapaprikát és paradicsomot kínáló Szováti Béla. A hetvenöt éves férfi szavai szerint taroltak a betegségek, a lisztharmat és a peronoszpóra, és a korábbi évek nyomott árai is sokak kedvét elvették a zöldségezéstől. Példaként hozza fel, hogy most alig tudja száz forintért eladni a paprika kilóját, holott már kilenc éve is kilencvenöt forintot fizettek érte a vevők.
Főleg a románok. Meg a romániai magyarok, akik az elmúlt években apránként, isten tudja, hány tonna zöldséget hordtak el Őrből. A falu a Nyíregyháza-Szatmárnémeti nemzetközi út mentén fekszik, ahol naponta száz meg száz román rendszámú autó ment át.
- Hát ez a baj, hogy csak ment - kesereg Szováti Béla. - Én nem tudom, mi az oka, de manapság jóval kevesebben jönnek, és azok sem nagyon vásárolnak. Azt halljuk, hogy odaátról a férfiak zöme kint dolgozik Olasz- meg Spanyolországban, már egyáltalán nem Magyarországon keresik a boldogulást. Jönnek is csőstül az olasz meg spanyol rendszámú autók, de azok közül egy sem áll meg, hogy paprikát vagy paradicsomot vigyenek benne haza.
Más is bántja azonban az őrieket. Például az, hogy helypénzt kell fizetniük a közútkezelőknek. Már aki a portáján kívül tartja az áruját. Nem nagy összeget kérnek, a gazdák nem is emiatt zsörtölődnek. Attól félnek, ha engedélyt kérnek, akkor nevük bekerül egy központi adatbankba, onnan pedig könnyen megtalálhatja őket az APEH... Attól pedig mindenki fázik egy kicsit.
Így aztán ma már a legtöbben a saját portájukra húzódtak vissza, ott várják a jó szerencsét. A jól fizető vevők képében.