Három borász egy csárdában

Szülőházának helyén áll az 1974-ben alapított bodrogkeresztúri szőlőfeldolgozó. Van tizenöt hektár első osztályú dűlőkből álló szőlőbirtokuk, melynek lelke még a dédpapai percella volt. Régi fahordós pincéikben aszú, szamorodni, különleges "tokaji fordítás" érlelődik. Íme egy vertikum, ami szerinte a fiai nélkül aligha jött volna létre.
- Három borász egy csárdában! Péter fiam 31 éves, most éppen a Dunántúlon vörösborban "utazik". Csaba kertészeti egyetemet végzett, a borászatot meg Budafokon tanulta, mint én. Már elég "öreg" ahhoz 29 évesen, hogy elvezesse a mi bohókás családunk gazdaságát. Nálunk ugyanis szezonban mindenki traktorra pattan, tegező viszonyban vagyunk a tőkékkel. Hogy nekem mi a dolgom? Szórakozom reggeltől estig - fogta tréfára a dolgot Puklus János, miközben bejártuk a borászati üzemet.
- Ha a dédapja idecsöppenne, azt hinné, valami ipartelepre, netán laboratóriumba tévedt. Óriási fémtartályok, bonyolult műszerek, gépsorok, villogó vezérlőpult. Köszönőviszonyban sincs ez a régmúlttal.
- A borászatnak is haladnia kell a korral, különben lemaradunk. A tokaji borvidéken ma több mint háromszázan harcolnak a piacért. Bel- és külföldi nagyágyúk, sok közepes, főként folyóbort forgalmazó gazdaság, köztük a miénk, meg rengeteg "kannás" kistermelő. Amit itt lát, megfelel mind az újfajta reduktív, mind a hagyományos oxidatív technológia követelményeinek. Szegény dédapám az oxidatív szóval se tudna mit kezdeni. Hogy furmint, hárslevelű, sárga muskotály, rendben van. De hogy kerül ide a zéta, gohér vagy éppen a cabernet sauvignon? Azt már nem értené. Pedig egyszerű: a fiatal, üde, friss, gyümölcsös aromák miatt. Mert divatosak, jó a piacuk, és viszonylag gyorsan készre kezelhető fajták, szemben a több évig fahordóban érlelt aszúval, szamorodnival. Amikor belevágtam, a két-három hektárhoz vásároltam, majd telepítettünk, építkeztünk, gépesítettünk, magam sem hittem volna, hogy összejön.
- Miért lett vállalkozó, ha ma is állásban van?
- Életem javát, 57 éves vagyok, nagyüzemekben dolgoztam. Megszűnéséig például a tarcali kutatóintézetben, borászati ágazatvezetőként szülőfalum szakszövetkezetében, 1996-tól a mai napig egy pesti cég, régi nevén a Hungarovin helyi borászati üzemét vezetem. Nyakig benne voltam a létrehozásában, szívügyem, már kitartok mellette. A kettő jól összeegyeztethető, különösen mióta felnőttek a fiaim. Apjuk a higgadt, tapasztalt, ők meg, hála Istennek, friss szeleket fognak a vitorlájukba. Az egész családom bolondja a szőlőnek. Beleszülettünk, mint errefelé sokan. Az igazi lökést a kilencvenes évek közepén kaptam, amikor sorra települtek ide tőkeerős külföldi cégek. Sikert sikerre halmoztak. Akkor azt mondtam: ha nektek fut a szekér, én miért ne állnék be a sorba a saját szülőföldemen? Pedig nem volt könnyű a kis nadrágszíjparcellákból, óriási földmunkával, több ezer köbméter földet megmozgatva kialakítani egy összefüggő, gépi művelésre alkalmas területet. Beszerezni a korszerű, keskeny sorművelésű gépeket, borászati eszközöket. Mindazt, amit itt lát, és csaknem teljes egészében önerőből.
- Pillanatnyilag egy fogadógaratot és hűtésre-fűtésre alkalmas musttartályokat látok. Mindig saját pénzből vásároltak? Nem próbálkoztak pályázati támogatással, banki hitellel?
- A hitelekről csak annyit: inkább lógjon ki a lábunk, mintsem hogy lerántsák rólunk a takarót. Pályázattal háromszor is próbálkoztunk. Kettő bukta volt, az egyetlen sikeres viszont "idegőrlő". Technológiai fejlesztésre adtunk be 2004-ben egy unióssal kombinált hazai pályázatot. Mire egy év múlva megkaptuk a bruttó húszmilliót hat darab tartály, egy kilencven lóerős olasz traktor, szőlőszállító csille és permetezőgép vásárlására, az általunk "előfinanszírozott" eszközök árai a pályázati kiíráshoz képest 15-20 százalékkal megemelkedtek. Nem volt mit tenni, a különbözet minket terhelt. A másik szépséghibája az volt a dolognak, hogy a gépvásárlás hazai, kilencmilliós támogatásának az áfáját, kétmillió forintot is, noha ilyen szabályt az unióban nem ismernek, be kellett fizetnünk, és a támogatás miatt vissza se igényelhettük. Olvastam ugyan valahol, hogy ez jogszerűtlen, de munka mellett az embernek nincs ideje ezzel bajlódni. Örültem annak, amit kaptunk, a békát lenyeltem.
- Mi volt még?
- A Széchenyi program, abban pár éve szintén technológiai fejlesztés címén pályáztunk. Ahhoz is nekünk kellett megelőlegeznünk az eszközbeszerzési költségeket. Megrendeltünk például olyan gépet, amelynek egy év a gyártási ideje. Mire elkészült, másfél év múlva, jött az értesítés, hogy felejtsük el a támogatást. Álltam, mint szamár a hegyen. Nemrég harmadszor is belehajszoltuk magunkat egy "falusi turizmus fejlesztése" néven meghirdetett programba, ROP néven ismerik. A fiam kft.-t alapított, építőanyagokat vásárolt, nem sorolom... A megelőlegezendő pénz is viszi a pénzt. Aztán a kilencvennapos válaszadási határidő lejárta után, 14 hónap elteltével megkaptuk az elutasító határozatot, forráshiányra hivatkozva. Levontam belőle a tanulságot. Végül is szerencsések vagyunk, hogy önerőből eddig eljutottunk. Kockáztatni, nagyot álmodni ne akarjunk, mert könnyebb százmilliókhoz jutni annak, ezt megtapasztaltam, akinek a nagytőke áll a háta mögött. Mi egy élet munkájával, minden fillérünk visszaforgatásával hoztuk össze, amink van. Nem kell nekünk tőkéstárs, hogy ő diktáljon, tudjuk a dolgunkat.
- Területbővítés, korszerűsítés?
- A területbővítésnek nincs piaca, a korszerűsítésnek viszont megállása nincs. Nem szeretném, ha az unokáim is folyóborként, 100-120 forintos literáron adnák el a termés zömét. Palackos értékesítés, az igen! De egy kisüzem fejlesztése többgenerációs, minőségre, megújulásra alapozott, kemény játék. Húsz mustfoknál gyengébb szőlőt én be se engedek a portámra. Most egy újabb raktárra lesz szükségünk. Mondjam azt, hogy sajnos?