Műremek-műemlék mangalicák

Az elmúlt 15 évben kialakult az államilag ellenőrzött mangalica fajtához illő árutermelési modell genetikai, tartási és takarmányozási rendszere. A hagyományos étkezési szokásokhoz érzelmi alapon is ragaszkodó kisüzemi, háztáji gazdaságok mellett megjelentek a professzionális nagyüzemek. Ezekben természetesen napjaink színvonalán, de a mangalica XIX-XX. század fordulóján élt fénykorához hasonlítható „uradalmi” létszámban hizlalnak. Vagyis a fajta tradicionális értékeit sikeresen ötvözik korunk emberének igényeivel. A jövőben e telepek lesznek a magyar és a nemzetközi húsipar mangalicaalapanyag-ellátói. A kisüzemi tenyésztők pedig a falusi turizmusban, a helyben értékesített tájtermékek gyártásában és a génmegőrzésben találhatják meg helyüket. Röviden így foglalta össze a mangalica sertés múltunkban gyökerező, de a távlatokban sem nélkülözhető gazdasági szerepét Tóth Péter, a debreceni székhelyű Olmos és Tóth Kft. ügyvezető igazgatója.
Egyedüli őshonos sertésünk múltjáról érdemes tudni, hogy nemesítése József Nádornak köszönhető. A magyar mangalica az 1850-es évek végére egységes fajtává alakult, és csaknem száz évig szinte egyeduralkodó volt az országban. A mangalica a magyar állattenyésztés műremeke, hiszen gyors és remek választ adott az akkori piaci igényekre. Az iparosodó ország növekvő lakossága sok energiát adó zsírsertést igényelt. A mangalica éppen a zsírtermelésben jeleskedett, s pár év alatt kiszorította a korábbi félvad, legeltetve, makkoltatva tartott fajtákat.
A múlt század közepétől azonban megpecsételődni látszott az eredetileg négy színváltozatban – szőke, fekete, fecskehasú, vörös – tenyésztett mangalica sorsa. A fajtát a hetvenes években létrehozott génbankok mentették meg a pusztulástól. A kis létszámú tenyészetekben a mangalicát mezőgazdasági műemlékként őrizték, lényegében gazdasági cél és hasznosítás nélkül. A rendszerváltás idején a fajta a teljes kihalás felé sodródott, 1991-ben alig kétszázra zuhant a mangalicák száma.
Furcsa módon egy külföldi, jelesül spanyol piaci igény mentette meg a mangalicát, s adott neki ismét fejlődési lehetőséget. Ebben az időszakban világszerte kutattak a remek spanyol serrano sonkához alapanyagként szolgáló zsíros, márványozott húst adó sertésfajta után. Az Ibériai-félszigeten őshonos ibérico zsírsertéshez hasonlót kerestek. S milyenek a véletlenek! Éppen akkor volt spanyolországi ösztöndíjon Tóth Péter agrármérnök hallgató. A mangalicát ajánlotta, s kisvártatva megalakult a spanyol és magyar alapítók neveit hordozó Olmos és Tóth Kft. Lényegében attól kezdve szervezik a mai igényeknek megfelelő mangalica-árutermelést.
Csakhamar kiderült: az eredeti mangalica még szakszerűen tenyésztve is lassú fejlődésű, nem képes nagy mennyiségben egyöntetű termelésre. Nem is szólva az egyre jobb híre miatt gyorsan népszerűvé lett régi fajta szakmai felügyelet nélküli, következésképp erősen szórt állományának szaporításáról. Az ősi fajta hívei körében nagy visszhangot s nem kis ellenállást váltott és vált ki napjainkban is a fajtatiszta hízlalás feladása.
A hazai húsipari cégekkel együttműködő spanyol–magyar közös vállalat ugyanis a korszerű hibridsertések tenyésztésénél is használt duroc fajtát keresztezési partnerként ajánlja, mi több: a hízók felvásárlásának feltételéül szabja. Először 25, később már 50 százalékos vérhányadban alkalmazzák a vörös színű, ellenálló, ám kitűnő hústermelő képességű amerikai fajtát. De csak apai vonalként, a Mangalicatenyésztők Országos Egyesülete által ellenőrzött fajtatiszta mangalica kocák termékenyítésére. A kft. által irányított rendszerben jelenleg mintegy húsz tenyészet évente 25 ezer hízó előállítására képes. Céljuk évente 35-40 ezer mangalica szervezett termelése. A sonkát, karajt félkész állapotban viszik a spanyol sonkaérlelőkbe, a fennmaradó részeket pedig itthon forgalmazzák.