Nem szövetkezünk

Volt egy (?) rossz évünk címmel élelmiszer-piaci elemzést tárt nemrég az Agrár Európa Klub (AEK) civil szervezet elé a Gfk Hungária Piackutató Intézet. A kérdőjel nem véletlen, hangoztatta Dörnyei Otília cégvezető, hiszen korántsem bizonyos, hogy 2007 volt Magyarország legrosszabb éve. Tavaly rég nem látott mértékű, nyolcszázalékos volt a pénzromlás, s az inflációt leginkább az élelmiszerek és a háztartási energia drágulása gerjesztette. Megtört tehát a több mint másfél évtizedes irányzat: az élelmiszer-gazdaság inkább visszafogta, semmint gerjesztette volna a magyar gazdaság fogyasztói árainak mindenkori növekedését.
Hangozzék bármilyen furcsán is, de ami a fogyasztóknak rossz, az az agrárgazdaságnak jó. Megnőtt ugyanis mindennapi kenyerünk becsülete, hiszen többet kell érte adni, mint korábban. Mindez sajátos változásokat gyorsított fel a hazai élelmiszer-kereskedelemben. 2006-tól már több boltot zárnak be az országban, mint amennyit nyitnak – közölte Sánta Zoltán, a Gfk marketingvezetője. A múlt évben a magyar lakosság minden vásárlásra szánt száz forintjából 25-öt a hipermarketekben, 18-at a diszkontokban, 29-et pedig a hálózatba szerveződött, illetve független kisboltokban költött el. Előbbiek a nyertes, míg utóbbiak a vesztes, visszaszoruló üzlettípushoz sorolhatók.
Mivel a keresetek vásárlóértéke 2007-ben öt százalékkal csökkent, a kisebb jövedelem még inkább a diszkontokba és a hipermarketekbe hajtja a vásárlókat. Különösen a településeken belül fekvő diszkontok élnek jól „a diszkont az olcsóbb” jeligeként rögződött vevői tudattal. A Gfk kutatói szerint 2010-ben minden száz forintból 28-at a hipermarketekben, 24-et (!) a diszkontokban költenek el a fogyasztók, s 29-ről 24 forintra esik vissza a kisboltok részesedése. Aggasztó, hogy már most is minden kilencedik magyar kistelepülésen nincs vegyesbolt, vagyis háromszáz falu lakói kénytelenek a legközelebbi „hiperboltban” intézni bevásárlásaikat. Látszólag olcsóbban – kérdés, kinek mennyibe kerül az utazás.
Az AEK vitájában nem éppen előnyös megvilágításban tűnt fel a hipermarketek kettős árrése. Vagyis nemcsak az élelmiszer-ipari átadási árakra teszik rá a maguk árrését, hanem több tucatnyi „jogcímen” különféle visszatérítéseket kérnek beszállítóiktól. A már közismert polcpénz és társai mellett kirívó példaként említették, hogy az egyik üzletlánc a főnök születésnapi partijához is pénzbeli hozzájárulást kért élelmiszer-beszállítóitól.
Azért tehetik meg – hangzott el a vitában –, mert a „barbár-balkáni” beszerzési viszonyok ezt lehetővé teszik. A több mint százéves nyugat-európai szövetkezetek erős pozícióból tárgyalhatnak a magukat „királynak” vélő kiskereskedelmi hálózatokkal, nálunk viszont még mindig ördögtől valónak tartják a termelői-feldolgozói szövetkezést, és ezzel az üzletláncok kíméletlenül visszaélnek.