Méhek füstös kocsmában

Ha kipusztulnak a méhek, akkor fél évtizeden belül az emberiség is kihal. Hogy valóban Albert Einsteintől származik e neki tulajdonított bölcsesség, nem valószínű. De tény: napjainkban egyre fogy a méhek száma. A méhek olyan titokzatos életet élő, jól szervezett rovarközösségeket alkotnak, amelyek érzékenyen jelzik a bajt. Sokan a természet indikátorainak is nevezik őket.
Néhány éve vészjósló hírek érkeztek az Amerikai Egyesült Államokból is. Az amerikai méhészek drámai méhcsaládpusztulásokról számoltak be: kiderült, hogy hétszázezer méhcsaládjuk semmisült meg, az állomány egyharmada. Gyanakodtak például a mobiltelefonok átjátszó állomásai által kibocsátott sugárzásra, s egyéb okokat is felfedezni véltek, de a kutatók végül a méhek régi ellenségét, a varroa atkát jelölték meg a bajok forrásának. A vérszívó atkák által legyengített méhek érzékenyebbek az egyéb betegségekre és az időjárási szélsőségekre, valamint a növekvő környezeti ártalmakra. Tavaly hazánkban is aggasztó méreteket öltött a méhpusztulás. Előbb Zala megyéből, később az ország egész területéről gyengélkedő, sorvadó méhészetekről lehetett hallani. Kiderült, hogy a 2007-es forró száraz időjárás miatt, virágzó növények híján a méhek nem gyűjtöttek nektárt, s ellenségeik könnyebben legyűrték az ellenálló képességüket vesztett családokat.
Örösi Pál Zoltán, világhírű kutató háromszáz fajra taksálta a méhekkel együtt élő állatvilágot. Egy, a tudós emlékére rendezett konferencián Békési László kutató a rejtélyesnek tűnő méhpusztulásokért nem egyszerűen az Ázsiából világszerte elterjedt atkát, hanem az általa terjesztett és a hóhér szerepét betöltő vírusokat tette felelőssé. Magyarországon is minden tavaszszal lábra kelnek a hírek, miszerint tetemes volt a méhcsaládok telelési vesztesége. Az idén a méhészeti szakértők magas, 20-30 százalékos pusztulásról számoltak be. A méhésztársadalom hajlamos kizárólag a növekvő környezeti kockázatokkal magyarázni az elhullásokat. A szakszerű méhészeti technológia azonban segíthet, hiszen egyes méhészetekben nagy, míg másutt kicsi a veszteség.
Az atkával a magyar méhészek és méheik csaknem három évtizede élnek együtt. A védekezés még sincs kidolgozva, a szerek és a beavatkozási időpontok megválasztásában nagy a bizonytalanság. Nem véletlenül állítja találóan Békési László: az évi nyolc-tízszeri füstöléses védekezés következtében méheink úgy érezhetik magukat kaptáraikban, mintha egy füstös kocsmában élnének. A kutatók az integrált védekezésben látják a jövőt, ami csak a feltétlenül szükséges védekezésre összpontosít. A beavatkozás megítéléséhez nélkülözhetetlen a higiénikus aljdeszka. Egy lehullott atka ugyanis legalább százhúsz élő vérszívót jelez a méhek között. A gyűjtőméhek többsége ugyanis nem tér vissza a kaptárba. Az üres kaptárban lézengő méhanya és kevéske kísérő méhe viszont hiába kap egy ideig bőséges élelmet, utánpótlás híján előbb-utóbb éhen hal.
A mezőgazdaságban különösen nagy a méhek megporzásban játszott szerepe. A tengerentúlon a méhészetek fő bevételi forrása nem a méz, hanem a farmerek által fizetett megporzási díj. Ha nincs megporzó rovar, akkor nincs zöldség, gyümölcs és más termény sem, s lényegesen csökken a vadon élő növények szaporodási esélye, így fajgazdagsága is. Ezért kongatják a vészharangot az emberiség fölött.