Önmagát fejő tehén

Waterhofnak, azaz vízudvarnak hívják a négyzet alaprajzú tanyát, amelynek legrégebbi épületrésze, a takarmánytároló kétszáz éve áll a helyén. Tulajdonosa egy fiatalember, aki a nem épp könnyen megjegyezhető Koen Van der Meulen-de Troch névre hallgat. A gazdaság alapja nyolcvan hektár föld, amelyen javarészt takarmánynak valót termelnek: kukoricát, cukorrépát, illetve krumplit. A belőlük készült szilázs akkurátusan be van készítve az istállók mellé, használt gumiabroncsokkal lenyomtatva. A földterület húsz százaléka legelő, ezen kérődzik nyáron hatvan holstein-fríz szarvasmarha, a gazdaság gerincét adva.
Egy tehén tízezer liter tejet ad évente, de csak négy éven át, mert azután kileheli lelkét: az a néhány hatéves jószág, amelyiket láttam, már csak két pár járkáló tőgy volt. Az árut naponta kamionnal szállítják el: a felvásárlási ár 30 eurócent (árfolyamtól függően 75-80 forint), a boltban ennek kétszeresét kérik el érte.
A tej tíz százalékát azonban Koen és családja feldolgozza, azután a saját boltjukban árusítják. Fantáziájuk nem ragad le a sajtnál – bár abból is készítenek nyolcfélét, provence-i fűszerkeverékestől a sörösig. Zamatos fagylaltot, joghurtot, pudingot is kap náluk az ember, minden elképzelhető ízesítéssel. Ezen felül falusi turizmussal is foglalkozik a család, ahol az attrakció netovábbja természetesen a tehén – amin különben még én is elcsodálkoztam, pedig láttam már egy párat. Ezt a néhányfajta tevékenységet öszszesen négy alkalmazottal valósítja meg a család, amit talán megmagyaráz, hogy a hatvan tehénnel és a hatvan borjúval szinte alig kell valamit csinálni. A tehenek ugyanis önmagukat fejik.
Amikor feszíti a tőgyét a tej, a jószág odaballag a fejőgéphez, az rázárja a zsilipet, előjön egy robotkar lézeres célzóberendezéssel, és addig ügyeskedik, amíg sikerül megmosni a tőgyet. Azután előkúsznak a csövek, és nincs rá más szó, rámásznak az állatra, oszt megfejik, a jószág meg kénytelen tűrni. A masinéria azonosítja az állatot, fejés közben vizsgálja a tej töltését, beltartalmát, a fertőzöttnek tűnő tejet külön tartályba szivattyúzza. Végezetül a gépek kifényesítik a tehenet, felmosnak utána, és jöhet a következő ügyfél.
Mindezt tátott szájjal figyeltem egy üvegfalon keresztül, ugyanis ebből a produkcióból csinálják a turizmust. Az egy dolog, hogy a hatvan tehenet egy sima fejőgéppel négy óra munka megfejni, így meg csak fél, ráadásul semmit sem kell tenni, csak bekapcsolni a százezer eurót (25 millió forint) kóstáló gépet. De az unió minderre egy vasat sem adott, kizárólag a tevékenységek sokszínűségét támogatta, vagyis a bolt megnyitását, illetve a turisztikai beruházást. Ami abból áll, hogy az emlegetett üvegfal mellett kifüggesztettek néhány hatalmas plakátot, amely színes ábrákon tájékoztatja az érdeklődőket, hogy igenis, a tej a tehénből jön.
Végül is logikus, mert hiába néztem a fejést, tejet nem láttam.