Nosztalgia a téeszek szép világa után?

 Ez a három közhely nemrég jutott eszembe egy, a Magyar Mezőgazdasági Múzeumban rendezett emlékülésen. A hallgatóság között alig akadt hatvanévesnél fiatalabb ember. A régi „nagyokat”, az exportra termelő, világszerte elismert iparszerű szocialista magyar mezőgazdaság két hajdani megalapozóját – Izinger Pált, az állami gazdasági szakembert, és a parasztsorsfordító Keserű Jánost – idézték.
Izinger 1945-ben, a világégést követően Mezőhegyes első jószágkormányzója lett., s a hajdan nevezetes agrárbölcsőből indult el karrierje. Keserű János más pályát futott be, de közös vonásuk, hogy ő is igazgatta az állami gazdasággá lett egykori Mezőhegyesi Ménesbirtokot.
Nem véletlenül hangsúlyozta az eseményt méltató Nagy János, a Nemzeti Vagyongazdálkodási Tanács elnöke: nagy dolog az, ha az agrártársadalom megbecsüli az arra méltó elődeit. A szocialista évtizedek alkotó agrárértelmiségi generációira a legtöbbet Romány Pál, a hajdani miniszter emlékeztetett. Egy  jeles francia sajtóorgánum, a Le Monde Diplomatique minősítését idézte 1982-ből: „A magyarok – hátat fordítva annak a modellnek, amely nyilvánvalóan csődöt mondott – a szocialista gazdaságban példa nélkül álló fellendülést  valósítottak meg a mezőgazdaságban.”
Nemcsak a régi vezetők emlékeztek. Szenvedélyesen szólt Nagy Frigyes is, aki  1996. december derekától az 1998. júliusi kormányváltásig terjedő rövid másfél esztendőben volt földművelésügyi miniszter. Munkássága legnagyobb részét a Mosonmagyaróvári Állami Tangazdaságban töltötte. – Nem nosztalgiázom, hiszen akartuk a magántulajdont, a piacgazdaságot – fejtegette. – De megkockáztatom: az volt az igazi vidékfejlesztés, amit tagjaikért és dolgozóikért, valamint a falvak és a kisvárosok lakosságáért a manapság lesajnált nagyüzemek, a termelőszövetkezetek és az állami gazdaságok a maguk idejében tettek.