Magányos aratás

Az idei év nem kedvez a növénytermesztőknek: akkor volt aszály, amikor a vízhiány a növényeknek a legtöbbet ártott. A túl későn jött nagy esők viszont a károk özönét zúdították az országra, így az aratókra is.

A júniusi esők után úgy sarjad a fű, a dudva a kerítés tövében, hogy alig győzi kapálni Pánd főutcáján Molnár Benjáminné. Azt mondja, 1953-ban, 16 éves korában még részt vett a kézi aratásban a helyi Szabadság Termelőszövetkezetben.

– Akkor még az egész falu ügye volt az aratás – magyarázza Juliska néni, miközben vödörbe rakja a dudvát. – Markot szedtem a kaszáló férfiak után, meg kötelet sodortam. A kévéket keresztbe raktuk, onnan asztagba hordták, és következett a cséplés. Mindez eltartott két hónapig is, aztán az aratóvacsorával meg az aratóbállal zárult a nagy munka. Ennek az időnek vége. Faluhelyen sem téma már az aratás, hiszen legfeljebb az utcán vonuló kombájnokról látjuk a kezdetét.
– Lőrincz Benjámint keresem! – kiáltok be egy kerítésen, ahová Molnárné kalauzolt.

– Itt vagyok – jön a kerítéshez kapával a kezében egy idős ember. Csakhamar kiderül, hogy azonos nevű fia az én emberem, ám ő most a jégkár miatt a biztosítósokkal járja a határt. – Jöjjön be, amíg megjön – tessékel beljebb a 81 éves férfi. Büszkén mutogatja mintaszerűen művelt kertjét. Amikor meghallja, hogy az aratásról érdeklődöm, fiatalkori élményeit kezdi mesélni. Hogy az apja hetven hold, hozzávetőleg negyven hektár földet művelt, és abból megélt a kilenctagú család. Ő inasnak állt, szakmát tanult, és világéletében az iparban meg a kereskedelemben dolgozott. Ám a fia újrakezdte a gazdálkodást, s nemrég, harmincévesen az unokája is társult hozzá.

– Most éppen a repcét aratjuk, már ha a gyakori esők hagyják – mondja a határból megérkező ifjabb Lőrincz Benjámin. Az ötvenes évei elején járó férfi vargabetűk árán, alig tíz éve döntött véglegesen a gazdálkodás mellett. Hobbija a vadászat, és 1989-ben osztrák vadásztársától hallotta, hogy Burgenlandban 1,7 millió forintot is megadnak egy hektár földért. Pár év múlva kezdődött a földkárpótlás, és akkor befektetési céllal vásárolt területeket. Negyedik éve már, hogy csatlakozott hozzá az addig Budapesten lakó, de most feleségével és kétéves kislányukkal a szomszédos Tápióságon élő fia is.

– Négy évig éltünk a fővárosban, s ott egyáltalán nem éreztem otthon magam – meséli Gábor. – Egy műszaki főiskola bankbiztonsági szakán végeztem, s kiderült, egyáltalán nem könnyű elhelyezkedni a szakmában. Most levelező tagozaton a gödöllői Szent István Egyetem mezőgazdaság-tudományi karára járok, s apámtól fokozatosan veszem át háromszáz hektáros gazdaságunk vezetését. Ez az év nem lesz könnyű. A repce alig ad többet másfél tonnánál hektáronként, és csak hetvenezer forintot ígérnek érte. Kész ráfizetés! A búzaaratásnak a kezdetén vagyunk, talán meglesz a négytonnás átlag. De piaca nincs, árat egyelőre nem is mondanak a kereskedők, úgyhogy raktározzuk. Ez a fuzáriumügy is betett nekünk. Az időzítése tökéletes volt, csakhogy nem a búzatermelők számára.

– Úgy tűnik, most mi, növénytermesztők kerültünk a célkeresztbe – veszi át a szót az apa. – Tavaly éreztük először, hogy uniós állampolgárok vagyunk. A termés és az ár egyaránt jó volt. Most ennek vége, de a hármas szorítás megmaradt: fejleszteni, gépesíteni kell a gazdaságot, minél több saját földet kell szerezni még a 2011-es moratórium lejárta előtt, és közben meg is kell élni.

A négy Kálmán is arat a szomszédos Káva községben. Kálmán László és három fia együtt művelik a 250 hektáros gazdaságot. Nem csak a pászmákban jövő eső miatt mennek hol az egyik, hol a másik táblába. MTZ traktorukat korszerűbbre cserélték, és július 15-ig a géptámogatási pályázatot is el kell intéznie a családfőnek. Kálmánék a búzát vágják, de egyelőre csak a kiváló minőségű árut keresik a magyar malmok. Az ilyenhez meg száraz, napos idő kellene. – Már hogyne bíznánk a jövőben – válaszolja kérdésemre a családfő. – Hiszen a vérünkben van a gazdálkodás, az egész család sorsa ennek sikerétől függ.