Csecssortól a tőgyekig, avagy milyen alapon nyerhet egy állat a szépségversenyen?

A szépségért szenvedni kell – tartja a mondás. Ez az ökörség is, mint annyi más, az emberi elme szüleménye, nem csoda hát, ha a küllemükre sokat adó hölgyek és urak gyakorta vetemednek fájdalmas átalakító beavatkozásra, csak hogy vonzóbbá tegyék magukat, sokszor a nem kevésbé fontos belbecs rovására. A háziállatok a megpróbáltatások ellenére is igazi birkatürelemmel viselik a fazonigazítást a hódmezővásárhelyi agrárkiállításon, ahol az ország legszebb tenyészállatai mérettetnek meg, martól csüdig, csecssortól tőgyekig.

A marhák hosszas sika-mika, fényezés után, szépen átkefélt, fonott farokkal, fazonra nyírt szőrrel és leborotvált tőggyel vonulnak a kifutóvá avanzsált legelőre. A juhok is kifürdetve, nyírva bégetnek a versenybokszban, fülszám alapján szólítják a juhtenyésztő szakma irigyelt hírességeit a nézők, zömmel bennfentes állattenyésztők elé, a lovak sörényét – nem túlzás és nem is ámítás – hajszárítóval igazítják, mielőtt a porondra vonulnának.

Igazi húsmustrának lehetnek tanúi, akik kilátogattak az eseményre, melynek – porhintés is lenne mást állítani – végső célja a mind tökéletesebb, az adott fajta kiváló tulajdonságait továbbörökítő kiváló, mi több, még kiválóbb utódok reprodukálása. A genetika versenyén húsos tőgyek, marha széles mellkasok, kiváló kondíciójú, csontozatú, lábazatú tenyészállatok sorakoznak fel – az állattenyésztő szakma jeles szakembereiből álló magyar és külföldi bíráknak pedig nincs könnyű dolguk, a hazai felhozatalra bizony világviszonylatban is nagy az érdeklődés.

Németországi juhkiállításon nem látni olyan német húsmerinó kosokat, mint amilyenek a vásárhelyi versenybokszokban bégetnek és tülekednek egymás körmére taposva. A magyar húsmerinók versenyén amúgy van mit fényezniük magukon a tenyésztőknek. A juhtenyésztők – a szakmai öntudat nem épp alaptalan jeléül – váltig állítják: a németek elkövették azt a hibát, hogy az egykori Német Demokratikus Köztársaság gyapjas merinóját összekeverték az egykori Német Szövetségi Köztársaság (NSZK) húsmerinójával.

Egyedül nálunk, magyar tenyésztőknél maradt meg az eredeti, NSZK-változat: vékony csontozat, gyapjúval kevésbé benőtt, jó húsformát mutató változat. A német tenyésztők csúfos kudarca odáig fajult, hogy már régi, nagy vevőjük, a Dél-afrikai Köztársaság is bírálta, ami jelentős piacvesztéshez vezetett.

Ezért is terjedt el a juhosok közt a vélekedés: a németektől csak óvatosan vásároljanak tenyészállatot, inkább nézzen körül mindenki a házunk táján, a magyar tenyésztők akoljaiban. Nálunk ugyanis sokkal jobb minőségű és genetikai állományú állatok közül válogathatnak. Nem egyszerűen szakmai elfogultságról lehet szó: két évvel ezelőtt a német húsmerinó-egyesület elnöke Magyarországról vásárolt állatokat: a magyar juhok utódai egy évvel később nagyon jól szerepeltek a vásárhelyi megmérettetésen.

– Hogy mitől az én juhom a legszebb? Egyszerűen tudok válaszolni magának: a felkészítettségtől. Tizenkilenc éves tenyésztői munka eredménye ez. Szép annak mindene, a külalakja meg a teltsége! Nézze meg, milyen nyugodt a viselkedése is! – méricskéljük Holló Mátyással az állatokat. Azok bégetnek, lökdösődnek, messze a birka a legtürelmetlenebb többlábú a vásárhelyi határban.

– Fontos az is, hogy nincs túlkondicionálva, ezáltal nem takarja el a hibákat. Van három gyerekem, egy feleségem és ezer juhom. És ez így van rendjén. Ha csak egy juhom lenne és több feleségem, akkor nem tudnám eltartani a feleségeimet.

Az csak később, az eredményhirdetésnél derül ki, hogy az úszodi tenyésztő német húsmerinó növendék kosa lesz a kategória aranyérmese. De akadnak itt más patások is. A lovak egyelőre a karámban várakoznak. Gazdáik és gondozóik ügyelnek nemcsak küllemükre, de jó közérzetükre is, amíg a kifutó szabaddá nem válik előttük. Takács Ákos taszári lótenyésztő most nem indul a versenyen, csupán kaposfüredi barátját kísérte el négy magyar hidegvérűvel – ebből azért az egyik a saját tenyészetből származik. Olyan lófajtáról van szó, amelyet korábban munkalónak használtak, háborúban és földeken mint igáslovat dolgoztatták évszázadokon keresztül. A gépesítés elterjedésével azonban egyre inkább kiszorult a hétköznapokból, s habár az erdészeti munkálatokban még mindig segítőtársa az embernek, ma már inkább a jövőnek próbálják megőrizni e fajtát.

Bemutatókon, kiállításokon találkozhatunk velük legtöbbször. Takács Ákosnak – mint minden tenyésztőnek – fontos, hogy az istállójából kikerült állatokat olyan helyre adja tovább, ahol azok sok és jó minőségű kancát tudnak fedezni.

– Egy ló ezáltal lesz értékes, használható – magyarázza.

– Az, hogy szép, még nem elég. Ha jól párosítjuk őket, erősebbek lesznek az utódok ízületei, jobban rakódik rájuk a takarmány. Egy ló ötéves korában fejlődik ki, ezek itt még sokat fognak változni, nőni, ugyanis a mozgástól a munkában lévő lovak teljesen másképp fejlődnek.

Mindegyik lovuk első osztályú minősítést kapott, a Magyar Hidegvérű Lótenyésztő Országos Egyesület felkérésére érkeztek Vásárhelyre. Lovaik közül Fizimiska az œOrszágos Mezőgazdasági Élelmiszer-ipari Kiállítás és Vásáron (OMÉK) szerepelt, a fajta kiemelkedő egyede, s nem feltétlenül a mérete miatt: itt inkább az számít, mennyire hordozza a fajtára jellemző jegyeket.

A hidegvérű esetében szigorúan veszik a 153–172 cm-ig terjedő marmagasságot, valamint a lábszár körméretét. Vizsgálják a patákat, a lábak állását. A bírák azt próbálják kiszúrni, vannak-e örökíthető genetikai hibáik, és mi az, ami csak szerzett hiányosságuk. Amelyik állatra csikókorában rálépett az anyja, és megsérült, az olyan hiba, ami nem öröklődik.

– Igyekszünk minden fajtából a lehető legjobbat kihozni. És nem kell feltétlenül elköszönni a hidegvérűtől, mint munkalótól. Gondoljuk csak meg: a modern mezőgazdasági eszközök, munkagépek egyre drágábbak, azt sem mindenki tudja megfizetni. Vannak viszont még mindig olyan munkagépek, amelyek mögé lovakat lehet állítani.

– Takács Ákos optimista a fajta jövőjét illetően.

Az állatvédők visítva hörögtek volna, ha látják azt, ami a pár ezer fős, főként szakmabéli érdeklődőnek most a vásárhelyi síkon megadatik: a holstein-frízeket bizony vemhesen is elutaztatták az országos megmérettetésre, hogy ringbe szálljanak az elsőbbségért.

Aœ szépség, persze, náluk is a legígéretesebb génállományt jelenti virágnyelven. A szarvasmarhák minden életkorból képviseltetik magukat, a magyar állomány koronázatlan királyai és királynői lomha méltósággal vonulnak. Kifutón csodálhatjuk az év alatti, év feletti, a szűz üszőt és vemhes üszőt; első, második, harmadik és többedik borjas tehenek is jámbor nyugalommal viselik a mustrát. Még hogy a türelem „birka”!

– Szép a nyertes? – kérdezem a szarvasmarhatartót, aki Mosonmagyaróvárról érkezett.

– Gyönyörű szép!

– És mitől?

– Az angol bíró leginkább arra válogat, hogy az állatnak széles, mély mellkasa legyen. Fontos ez a hosszú, hasznos élettartam miatt, hogy legyen helye a szívnek, tüdőnek.

És nem téved az óvári kolléga. Az angol úriember később az értékelésében a feszesebb, egyenesebb hát és korrektebb fartartás mellett elsősorban a mellkas méreteit emeli ki az egyik díjazott esetében.

Ám az állatok tovább forognak, ballagnak. Száll a lakk a fémflakonokból, fényesednek a foltok, a selymesre kefélt marhafarkakról tovafolyik a szemerkélő eső, és valamivel arrébb megkezdődik a sertések bírálata is. Ott látszólag a hintőporé a főszerep – a sár az otthoni kutricákban maradt, az állatok ide már fényesített körmökkel, rózsaszín csülkökkel érkeztek. Ha azonban a disznóólak mélyére nézünk, hamar kiderül, mi is az, amiről a hintőporos-flakon és a dörzsikefe nem mesél. Mi is az, ami a nemzetközi zsűrit izgalomba hozza a 42 kutricában sorakozó 94 tenyészállatban, a 12 különböző kan- és 22 kocasüldő-csoport kiemelkedő példányaiban.

A marhákhoz hasonlóan a versenyen megjelennek a kocák is piciny malacaikkal, és vemhes süldőket is felvezetnek. Az érték esetükben a stabil, hosszú élettartam, a sok malacnak életet adó, jól nevelő és jól tejelő, nagy rámájú sertés. Az eredmény végül soktényezős képletből áll össze: a küllem és fajtajelleg, valamint a tenyészsüldő-index egymáshoz való viszonyából.

Az állatok itt is fülszámuk alapján sorakoznak, a bírák pedig kifogyhatatlanok méltatásból: „szép a mozgása”, „korrekt, jó testmagasságú”, „gyönyörű csecssorral ellátott, tiszta ízületű állat”.

A œnagy, fehér kocasüldők közül az első versenyző rögtön fel is kerül a dobogó legmagasabb fokára. A kocák esetében sok múlik a csecseloszláson: ha nem elég arányos, a zsűri lepontozza, hiába, a küllem nem írhatja felül a tenyészértéket. A magyar tenyésztők jól tudják azt, amit a biológia már magától feltalált pár százezer éve: az utódok fogadására csak a megfelelő számú cseccsel lehet felkészülni.

A verseny végül akár mindenki, akár csak a győztes gazdák megelégedésére azzal zárul, hogy nem véletlenül van szükség a kiváló tenyészállatokra. Győztest végül több kategóriában is hirdettek, de az ország legszebb tehenét, bocsánat, tenyészállatát például Göndörnek hívják, Biharnagybajomról érkezett holstein-fríz, és nem mellesleg egy hónapig készült a megmérettetésre.

Sok jutalma közül az egyik a tenyésztő, Madar László számára is fontos: díjnyertes bikák örökítőanyaga.